Két lábra állás

Az egész történet ott indult, hogy még júniusban felhívott a volt főnököm innen Grazból, (ahol már kétszer is dolgoztam), hogy éppen szeptembertől megüresedés van náluk egy részmunkaidős állásra, aminél - ezt nem lehet másképp mondani - egyértelműen rám gondoltak.
Vagyis, konkrétan még mielőtt egyáltalán kimentem volna Grazba úgy nézett ki, hogy nem csak szállásom és nyári munkám, de konkrét mellékállásom is lenne az egyetem ideje alatt.
Azonban ez sajnos nem volt ilyen egyszerű, vagy ahogy mondani szokás, talán túl szép volt, hogy igaz legyen.
Az állást kötelezően ki kellett írniuk első körben belsősöknek, és csak abban az esetben lehetett az enyém az állás, ha belülről senki sem jelentkezik. Akkor a hivatalos pályázatot már én kaptam volna.
Azonban pont egy nappal azelőtt, hogy kijöttem Grazba, és hogy lejárt volna a belső pályázat határideje, csörrent a telefon és kiderült, hogy sajnos elvitte más, aki mivel belsős munkatárs, muszáj volt elfogadni.

Ez némiképp mellbe vágott, hiszen évek óta szó volt róla, hogy itt tudnék dolgozni majd egyetem mellett, ráadásul ugye egész nyáron meg azt hittem, ez fix. Nem beszélve arról, hogy ott álltam összepakolva, kezemben a felvételi papírral, hogy másnap praktikusan kiköltözöm Grazba, de jelen helyzetben két hónapnál tovább nem tudom magam fenntartani.
Aztán jött a jó öreg mondás: "Nincs más hátra, mint előre!"
Elvégre, elég hihetetlennek is hangzott, hogy egy osztrák egyetemen azért ne tudjak tanulni, mert nem találok egy mezei mellékállást.

És tényleg.. Habár az eredeti tervem, - miszerint már úgy megyek haza szeptember végén, hogy van munkám - nem sikerült, ám gyakorlatilag majdnem, hiszen amint visszaértem, másnap délelőtt kaptam is egy állást és ami a legfontosabb, úgy kezdhetem az egyetemet, hogy meglesz a háttér rá.

Nem volt könnyű falat találni valamit, ami passzol amellé, hogy napközben az egyetemen vagyok, és még fizet is annyit, hogy ellegyek, de végül szerencsés módon három helyről hívtak interjúra.
Ebből kettőre elmentem, mindkettő pozitívan zárult így a harmadikat már le is mondtam, majd tegnap eldöntöttem melyiket választom a kettőből. (Fura, nem? 3 hétig semmi, majd egyszer csak beindul és már ott vagyok, hogy én választhatok állást)

Ami pedig még különlegessé teszi mindezt, hogy átestem életem első két osztrák állásinterjúján, ami azért tekinthető különlegességnek, mert bár hasonlóban volt már részem évekkel ezelőtt is, azonban mindez idáig mindig beajánlottak azokra a helyekre, ahol dolgoztam és így protezsálva nyilván kevesebb "tétje" volt egy ilyennek. Persze ettől még igaz az is, hogy miután már bent voltam és dolgoztam, visszahívtak mert elégedettek voltak és ez nyilván már túl van a protekción.

S mindezt meg ünneplendő, tegnap kiderült, hogy az első hónapot ingyen lakhattam, ráadásul a Magnatól is elutalták a fizetést, amelytől kis híján hanyatt talpast dobtam.

Egyszóval, apró lépések a teljes önállósodás felé.


 

Kitekintés

Mindez idáig szinte kizárólagosan a Minikről tettem említést, pedig meg kell vallani, hogy ha minden igaz, ez  a gyári munka még csupán csak a bevezető volt.
Ugyanis mint ahogyan az első bejegyzés alkalmával említettem már, jelenleg nem pusztán nyári munkámat töltöm Grazban, hanem mivel felvettek a Graz-i műszaki egyetemre, így a tanulmányaimat a BME-t hátrahagyva itt folytatom. Vagyis hát kezdem el, csak némi tárgy átvétellel.

Graz főtere és az óratorony, amely a városkép elengedhetetlen része 

De hogy ide hogyan jutottam, az némileg hosszú. Úgy 5 éve voltam itt először és azóta folyamatosan igyekeztem vissza és készítettem elő ezt hogy itt tanulhassak és dolgozhassak.

Erre az előmenetelre majd később szánok is egy külön bejegyzést, de most csak dióhéjban annyit, hogy kiskorom óta mindig is német nyelvterületen akartam mérnöknek tanulni, 5 éve pedig ez Graz-ra konkretizálódott, ezen a nyáron pedig a hivatalos értesítővel, mely szerint felvettek, beteljesült az álmom.

Na, hát kezdetnek mondjuk legyen az, hogy hol is lakom tulajdonképpen, hiszen erről eddig szót sem ejtettem, pedig már egy hónapja hogy beköltöztem.

Hát, itt lakom. 1. kerület, belváros

A hely némileg különlegesnek, de legalábbis első hallásra szokatlannak tűnhet, ugyanis a Graz-i ferenceseknél lakom, az itteni rendházukban.
Ez persze nem azt jelenti, hogy beléptem a rendbe, sőt ez egészen másképp fest, de azért mégis fontos tudni, hiszen mégsem olyan, mintha azt mondanám, "bérelek egy lakást", azt csókolom.
A hely nagyon jó és nagyon különleges, több okból is.

Így fest, ha a főtér felől jövök

A történet úgy néz ki, hogy a rendház egy külön szárnya le van választva, amely direkt fiataloknak, egyetemistáknak van kialakítva, és teljesen autonóm, szeparáltan működik. Tehát gyakorlatilag egy kollégium, egy rendházon belül.
Ami nagyon jó itt, hogy egyrészt 2 éve lett felújítva, és amolyan osztrák módra, szóval olyan mint ha egy hotelszobám lenne, van egy külön szobám, egy saját fürdőszobával, internettel, de még saját termosztáttal is. Ezen felül van egy közös konyha és étkező-nappali, továbbá egy mosókonyha. És mivel itt egyszerre max 6-an laknak, gyakorlatilag egy WG (Wohngemeinschaft, fiatalok együtt bérelnek egy lakást) ként is felfogható, csak mindenkinek van saját fürdőszobája is.
Ezen felül, az egész konkrétan a belváros közepén van, majdnem a főtéren, szóval tökéletes helyen, pláne egy ilyen helyen, mint Graz, ahol ez annyit jelent, gyalog is csak 15 perc az egyetem.
De az ilyenek, mint hogy Billa, bank, posta, "Moszkva tér méretű csomópont" 1 percre van.
A nappali pedig a kis kedves belvárosi utcácskákra, és egy térre néz, ahol folyamatos az élet, nyaranta néha kertmozi is van felállítva esténként, úgyhogy külön öröm esténként nyitott ablaknál vacsorázni.

Kilátás a nappaliból

Ugyanakkor a szobák befelé, egy nyugodt belső kertre néznek, ahol teljes nyugalomban lehet lenni (majd nyilván tanulni is), és a maximum, hogy az ember a nyitott ablaknál az alig 100 méterre folyó Mura hömpölygését hallgatja.
Ráadásul ez valami olyan passzívháznak lett felújítva, hogy a fűtés és energia terén 90%-ig önellátó, ami persze jól hangzik, de az igazán jó része, hogy talán emiatt is, de hihetetlenül olcsón lakhatok itt.
Pedig amíg az ember elgondolja, hogy na igen, külön szoba, külön minden, akkor ez mennyibe kerül, az a döbbenetes, hogy mindennel együtt ~200 Euro/ hó, ami olcsóbb, mint bármilyen bérelt szoba, de ami hasonló színvonalú lenne, annál meg legalább négyszer.
Úgyhogy azt hiszem, hálás vagyok, hogy itt lakhatok.

Szép kis város, az kétségtelen

Az utolsó Minik

Ma volt az utolsó napom a gyárban, ezzel befejeztem az idei nyári munkát, gyakorlatot.
Számokkal kifejezve ez nagyjából ennyit jelentett:
4 hét, 181 tiszta munkaóra, ebből 21 túlóra, eredmény pedig majd 4500 Mini, ebből közel 25 Coupé prototípus, és végül ... Ja igen, bár ez is egy szám, mégsem lenne illendő közzé tenni, hiszen ez nem egy számlakivonat, hanem egy blog. Szóval röviden ennyit.

Ha úgy össze akarnám foglalni a dolgot szóban, akkor azt mondanám, ez volt életem eddigi legjobb nyári munkája, amely bár korántsem volt könnyű, hiszen sosem dolgoztam még ennyit egyben (no nem a 4 hét, hanem a 9.5 óra), - pláne fizikai munkát, ráadásul az ember nem tud mit kezdeni a műszakváltással, csak próbálja megszokni -, mégis olyan lelkesedéssel tudtam menni minden nap dolgozni, amivel eddig még nem találkoztam korábban.
Egyszerűen olyan volt ott lenni, mint amikor az ember egyetemistaként belép az egyetemi negyedbe, amely egy külön világ és ahol egyszerűen büszke arra, hogy ő ott jogosan és nem kívülállóként sétálgathat.
Egyszóval, valahogy nekem nagyon tetszett, pedig ezek még mindig csak Minik, amely hogy úgy mondjam, korántsem a szívem csücske. Azt hiszem, ha az Evobustól kéne most megváljak, sírva fakadnék.

De persze azért jó érzés letudni, valahogy olyan szabaddá tesz. Elvégre még van is 2 hét szünetem.
Ráadásul mi lehet ennél szebb záró mondat egy főnöktől?
"Wir sehen uns nächstes Jahr!"

Ez a kép már nem csak illusztráció, ez tényleg én vagyok 

Háromnegyed Mini

Az utóbbi napokban valamiért folyton más-más helyre osztottak be dolgozni. Ennek következtében néhány nap alatt szinte bejártam az egész csarnokot és most ott vagyok, hogyha ez így megy tovább, fejből összerakok egy Minit.
Tényleg az a jó ebben, hogy ez nem egy mezei gyárlátogatás volt, ahol körbevezettek, láttam dolgokat, de alapvetően semmit sem értettem, hanem ténylegesen be tanítottak, és mindenhol legalább két napot dolgoztam is, így nem csak magukat a tevékenységeket sajátíthattam el, hanem körbenézve lassan felfogtam a környezetemben folyó műveletek működését is. És ahogy lassan eljut az ember oda, hogy nem csak amorf alumínium alkatrészeket pakol, hanem van ideje megállni, körbenézni, látni hogy a robotok hová helyezik és hegesztik be azt az alkatrészt, majd rájönni, hogy hoppá, én erre a csarnok túlsó felében már egy borítólemezt hegesztek, és valahol akkor az emberben összeáll a kép.
Egyszóval eljutottam oda, hogy tudom hogy készül a csomagtartó, az alváz, a merevítő vázszerkezet, a jobb és baloldali borítóelemek, szóval valóban, lassan egy háromnegyed Minit már össze is tudnék tenni.

Úgyhogy lassan tényleg rájövök, ez életem valaha volt legjobb nyári munkája, amely bár kőkemény gyári munka, mégis többet ad, mint eddig bármelyik korábbi munkám. (Igen, abban az értelemben is, de most nem erre céloztam).
Ráadásul pár napja pedig ismét megjegyezték a kollégák az egyik szünetben, hogy vigyázzak a cipőmre, mert jövőre még jó hasznát vehetem. Szóval burkoltan, de úgy néz ki szívesen látnának itt később is, amire csak azt tudom mondani, és is szívesen látnám magamat itt jövőre.
Most pedig a jól megérdemelt hétvége, ami bár "rövid", de mégis ad némi pihenésre lehetőséget, hogy aztán újult erővel átálljak a hajnali négyes kelésre és ledolgozzam azt az egynegyedet, ami még hátra van.

Hogy miért is hegesztési a napló (II. rész)

Többen jelezték, hogy szívesen vennék, ha részletesen is megosztanám velük, mit is csinálok pontosan ebben a gyárban és hogy hogy kerülök én a hegesztéshez.
És hát valljuk be, lévén hogy ez egy napló, azt hiszem nem is lógna ki a sorból, ha egy kicsit mélyebben belemennék a részletekbe.
De figyelem, ez helyenként nyers lehet!

Az első nap azzal kezdődött, hogy az osztályvezető felvilágosított a biztonsági előírásokról, valamint kiosztotta a megfelelő védő öltözeteket.
Ez egy védőcipőt, szemüveget, fülvédőt, hosszú ujjú dzsekit és nadrágot, no meg persze kesztyűt jelentett. De szerencsére nem azt a kemény, zöld gondnok kesztyűt, hanem egy puha kötöttet, amelybe még kevlar szálak is vannak szőve, így jól véd az égéstől és egyebektől.
Ezek után megmutatták hol fogok dolgozni. Két igazi 50-es osztrák munkásemberhez kerültem, akik nagyon kedvesek voltak már az első pillanattól kezdve és megmutattak minden szakszerű fogást és trükköt, amivel gyorsan és jól tudok dolgozni.
Valahogy mindig jó érzés tölt el, ahogy elnézem ezeket a kedves munkásokat, akik évtizedek óta itt dolgoznak és valahogy olyan egészséges jó érzéssel tudnak örülni minden olyan dolognak, mint a reggeli kávé, vagy azok a rövid tíz perces kis szünetek.

Az első nap még csak egy állomást kellett felügyeljek, amely alapvetően csak néhány alkatrész behelyezését jelentette a kocsiba. Az igazán izgalmas része a második naptól jött el a munkának, ugyanis akkor mutatták be a másik állomást ahol dolgozni fogok és ahol már hegesztenem is kellett.
Na de mi is azaz állomás?

A csarnok alapvetően úgy fest, hogy kerítéssel körbezárt területek vannak, amelyeken belül robotok hegesztenek és pakolják a karosszériákat, illetve azok részeit, a területek között pedig apró utcácskák, amelyeken targoncák vagy csak a kezelőszemélyzet közlekedik.
Gyakorlatilag minden robot ugyanúgy néz ki, egy hatalmas narancssárga flexibilis kar, amelynek cserélhető fejei vannak, hogy hol hegesszen, hol pedig odébb tegye a meghegesztett elemet.
Ha létezne a világ hét csodája műszaki tekintetben is, akkor egy ilyen robot bizonyosan helyet foglalna köztük. Egyszerűen elképesztő, hogy szinte bármilyen irányba és szögbe képes mozgatni a fejét, mindezt hihetetlen precizitással és gyorsasággal. Ráadásul ez az intelligens automatika, amely vezérli a komplett rendszert, hogy hiába nincs rajtuk kamera vagy egyéb érzékelő, centikre egymástól mozgatnak fél autókat és mégsem ütköznek össze soha. Azonfelül tökéletesen igazodnak egymáshoz, így sosem kezdenek meg műveletet idő előtt, mindig csak akkor, ha az előző fázist a többi robot már befejezte.
Sokszor egyszerűen csak állok a kerítés mellett és bámulom a mérnöki világ ezen csodáját.
Be kell valljam, még olyan is előfordult hogy a szünetemet azzal töltöttem ahelyett hogy leültem volna, néztem hogyan dolgoznak, hegesztenek és pakolnak.
Ezeknek a fejeknek van egy olyan beütésük, mint a District 9-ban az idegenek fegyvereinek, amelyek teljesen hasznavehetetlenül állnak, mindaddig, amíg a megfelelő kéz hozzájuk nem ér, és be nem indítja őket.
Ezek az emelőfejek is olyanok, egy nagy rácsszerkezet, rajta csupa apró fogó és tappancs, amelyek magatehetetlenül pihennek. Majd amikor a robot dokkol, egy tompa szisszenés, ahogy a vákuum pumpa kapcsolódik, s aprócska ledek felvillanása jelzi, hogy sikeres a kapcsolat, majd egy óvatos mozdulattal leakasztja a tárolóról és egy pillanattal később már lendül is tovább, hogy körülöleljen egy újabb hatalmas alkatrészt, amelyre rácuppanva tovább tudja majd helyezni azt a következő állomásra.
Mivel azonban a robotok másra nem alkalmasak, mint ponthegesztésre és a karosszériák áthelyezésére, így az új alkatrészek behelyezésénél, vagy vonal menti hegesztésnél már szükség van emberi kézre.
Ez pedig úgy történik, hogy a kerítést helyenként kapuk szakítják meg, ezek az "állomások", amelyek mögött a munkások állnak és várják, hogy a megfelelő pillanatban felnyíljon a kapu, s az eléjük érkező autórészletbe belehelyezzenek vagy akár hegesszenek kisebb-nagyobb alkatrészeket.

Hegesztésre felkészülve várom, hogy felnyíljon a kapu
Háttérben egy kész MINI és egy BMW X3 teljes karosszéria, kiállítva, tele a munkások aláírásával

Ahol én beosztva vagyok az is egy, illetve két ilyen kapu, amely egy teljesen hétköznapi merev garázskapunak néz ki, amely felfelé felnyílik nagyjából 2 percenként. Az alkatrész amely a kapu mögött vár, az pedig a Mininek a teljes jobb oldali oldaleleme, vagyis egy olyan karosszéria elem, amely magába foglalja a hátsó lámpa, az ajtók, és a hátsó kerék helyét, és egészen az első kerékig/ motortérig tart.
Ebbe kell az első kapunál két kisebb műanyag és alumínium alkatrészt behelyezni a megfelelő helyre, majd kis kallantyúkkal rögzíteni, valamint egy, az első szélvédő és az ajtó közti "fal" helyére egy nagyobb merevítő lemezt, amelyet előzetesen elő kell készíteni, kis gumi csíkokkal és műanyag alkatrészekkel ellátni. A másik kapunál pedig az üléseket rögzítő ökölnyi, de masszívabb fém alkatrészeket kell betenni, valamint az előző kapunál behelyezett merevítőlemezt két helyen egy-egy rövidebb vonallal behegeszteni.
Majd amikor az ember elkészült, megnyomja a "tovább" gombot, a kapu lezárul, a gép átöleli és megragadja az egész elemet, majd kiemeli és odébb teszi, aztán rövid hegesztési munkák, majd jön a következő elem, és kezdődik az egész elölről.

Ama bizonyos "jobboldali oldalelem", amelyen alapvetően dolgoztam 

A művelet, mint látszik, nem éppen bonyolult, azonban a neheze abban rejlik, hogy naponta 220-szor kell ugyanazt a két pontot meghegeszteni, ugyanazzal a precizitással és gyorsasággal, mindegy, hogy hajnali 5-kor, vagy éjfél után, mert ha hibázunk, kiakasztjuk a robotokat a ritmusból és meglassul a rendszer, amely által nem készül el az előírt napi autó mennyiség és az túlórázáshoz vezet.
Egyszóval, pörögni kell, kilenc órán át, megállás és sokszor leülés nélkül.
Persze azért bele kellett tanulni és bizony volt vagy ötven autó, mire hiba mentesen mentek a dolgok.
De valahogy mégis a hegesztés a legszebb része a munkának, valahogy van egy különleges hangulata, az egész illat, amit a friss hegesztés füstje áraszt, vetekszik az éppen elkoppintott gyertyáéval. Közben az embert áthatja egyfajta hivatástudat, ahogyan áll, a teljes védőfelszerelésben, karjára felhúzva a megégés ellen egy kevlar ujj, kezében a sisakkal, másik kezében pedig a hegesztőpisztollyal, s csak áll és várja hogy felnyíljon a kapu, s belépjen a csatatérre. Mint gladiátorok az ütközet előtt, csak mi nem az életünkért, hanem a fogyasztói társadalom határtalan igényeinek kielégítéséért küzdünk, nap mint nap.

A sisak, a szemüveg, a kesztyű, a hegesztőpisztoly és a kevlar védőujj 

Hogy miért is hegesztési a napló (I.rész)

Az egész valahol ott indult, hogy februárban többek között beadtam a jelentkezésemet a MAGNA Steyr  járműgyártó és fejlesztő céghez nyári munkára. Mivel kissé elkéstem a jelentkezéssel, csak a szerencsének és a kapcsolatoknak volt köszönhető, hogy áprilisban mégis megcsörrent a telefonom, és a cégtől jelentkeztek, miszerint 1 hónapra felvennének gyakorlatra. Rá egy hétre pedig megkaptam a hivatalos levélbeli értesítőt.
A levélből rögtön látszódott, az udvarias és kedves hangnemből, a pontos, minden fontos részletre kiterjedő felvilágosításból, hogy ez bizony egy igazi nyugati nagyvállalat, ahol fontosabb, hogy a túlórákat korrektül megfizessék, mintsem a jó hírnevüket veszélyeztessék.
A cég történetét nem firtatnám, röviden annyit, hogy egy minden kontinensen jelenlévő nemzetközi óriáscég leányvállalata, amely nem csak fejleszt és alkatrészeket gyárt különböző neves autócégeknek, hanem azok egyes modelljeit gyártja is.

Ahová pedig én kerültem, az a Graz-i anyaszékhely produkciós részlege, azon belül pedig a Mini Cooper Countryman karosszériagyártási osztálya.

Ünnepi Minik a gyártósor másik végén

Augusztus 20.-a, első munkanap.
Már az első pillanattól teljesen magával ragadott a dolog, hiszen mint leendő gépész- és járműmérnök, egy részem teljesen úgy érezte, haza érkeztem. A hatalmas gyárterület, - amely egy kisebb városrészt ölel magába -, önálló közigazgatással, utcákkal, járdával, saját tűzoltó és mentőállomással, de még étteremmel és bankfiókkal is rendelkezik.
És az ember bárhová betekint, csupa izgalmas dolog várja, hol egy Mercedes SLS teljes alumínium váza, hol a G osztály építése, vagy épp egy Peugeot 308 rc, no és persze közben a tesztpályákon furikázó 0km-es Minik, amelyek rövid próbafutásaikat teszik, mielőtt kamionokra tennék őket.
Aztán belépve a csarnokba, a hatalmas zaj, az ember orrát megcsapja a hegesztés finom illata, minden telis- tele ügyködő robotokkal, miközben targoncák furikáznak fel-alá apróbb rakományaikkal. Érződik, itt bizony dübörög az ipar, s ez az idei Nemzeti ünnep bizony rendhagyóan fog alakulni.