Ungarische Salami

Lement a hatodik hét is az autógyárban, úgyhogy már csak az utolsó esti műszak van hátra.

Aztán pihenés, aztán egyetem.

Mint elébb említettem, három hét után új helyre osztottak be.

Ez pedig a bal hátsó ajtók beszerelése, valamint a coupé (Mini Paceman) esetében az első - és egyetlen - ajtóé.

Ez egy jóval összetettebb munka az előzőnél, rengeteg hibalehetőséggel, így eléggé oda kell figyelni, ami persze jó, mert folyamatosan van történés.

Mivel az előző helyen a tenyerem és az ujjaim eléggé kezdtek rottyon lenni, gondolkodtam magam is valami áthelyezésen. De közben bennem volt a félsz, hogy mi lesz, ha olyan helyre tesznek aztán, ami nehéz, és csak a probléma van vele. Na aztán úgy alakult, hogy ezzel nem kellett túlságosan sokat foglalkozzam, mivel felsőbb utasításra áttettek máshová, megoldva ezt a dilemmát. 

Maga a betanulás nem volt egy egyszerű dolog, sőt az elején olyannyira nehezen ment, hogy csak az nyugtatott meg, legalább nem én kértem magamnak ezt.

Nem azt mondom, mindenbe belejön az ember, de itt azért kezdésre 2 órát vett igénybe, mire felfogtam, hogy mi a sorrend, mi miután következik és egyáltalán mik a feladatok.

Szerencsére a nagyfőnök is azzal kezdte, örüljek, ha másnapra menni fog önállóan, de ha nem, az sem gond, majd azt mondjuk, rossz volt a tanár. Aztán elment röhögve. De ami tény az tény, itt mindenki nagyon rendes és nagyon jól ösztönzik az embert. Amint jól megy bármi, nagyon megdícsérnek, és ha rontok valamit, csak megnyugtatnak, hogy nyugi, ne kapkodjak, ne siessek, nincs gond, ha még nem megy, stb.

És persze tudja az ember, hogy azért a dolgoknak egy ponton túl menniük kell, de ezek a kis gesztusok mégis pont elegek arra, hogy annyira megnyugtassák az embert, hogy mire észreveszi magát, már jól is megy.

A dologban ráadásul az a jó, hogy ez a tevékenységi kör nehéz, de ezt mindenki tudja, olyannyira, hogy az elején egyszer a flexelés közben a főnök odajött és kérdezte, hogy minden rendben van-e. Mondtam neki, hogy persze, jól

megy a szekér, mire mondta, hogy igen, ez egy laza állomás, bezzeg az ajtóbeépítés, "na az egy szar!".

Hát ez a mondat gyakran felsejlett az első napokban, de aztán hamar rájöttem, hogy jót tett ez a kis változás.

Ráadásul egy idő után már eléggé jól ment, mitöbb olyannyira, hogy a negyedik héten még odáig is eljutottunk, hogy az öreg róka, a jó öreg Peter meg is kérdezte a nevem. Ez azért is fontos, mert előtte kizárólag annyit tudtak, hogy magyar vagyok. Ennek köszönhetően a főnök - a korábban már említett Franz - eleinte csak "Ungaro"-nak hívott, később azonban egy óvatlan pillanatban áttért az Ungarische Szalámira. Aztán mikor a helyzet hogy adta, de néha a lendület hevében egyszerűen csak Szalámiként lettem említve. Na most ember legyen a talpán, aki kibírja röhögés nélkül, amikor a főnök valahonnan a sor másik feléről átordít, hogy szalámi, mi van már megint?!

Én nem szoktam, de még a főnök se.

Na de meg ez a Peter, süket mint a nagyágyú, ennek köszönhetően ordít, de mindezt olyan tájszólásos stájerben, hogy a fal adja a másikat. Ráadásul az a tipikus jóféle, amelyiknek ha visszakérdezel, hogy "tessék", nem átvált hochdeutschba, hanem csak még jobban ordít. Úgyhogy rövid, de velős beszélgetéseink szoktak lenni.

De amúgy nagyon kedves mindegyik, bár elsőre szokatlannak tűnnek, igazi aranyszívük van, és ha kicsit is beljebb kerül az ember, kifejezetten jó hangulatú társaság. Én igazából nagyon megkedveltem őket, főleg így a hatodik hétre, és bár az egyik felem már kívánja a váltást, valahol mégiscsak azt hiszem hiányozni fog. Emlékül a Szalámira vittem is ma a Franznak egy Pick-et, igaz a Billaból, de legalább eredetit.

Nyilván így hogy az ember csak egy pár hetet van itt, sokkal könyebb a dolog, benne van a tudatban, hogy nem ez lesz minden nap, de mégis úgy vagyok vele, hogy nekem ez azért mégiscsak tetszik, hullámvölgyes persze és a műszakváltás sem emberbarát, de - bár jövőre nem tudom még mi lesz - lehet újra visszatérek.

Még a régi jó Fritz-el (vagy zel vagy cel? Foggalmam sincs) is sikerült többször összefussak. Kis frissítésként, ő volt, aki anno két éve betanított a hegesztéses állomáson. Igazi régi osztrák munkásember, nagyon kedves, még teljesen emlékezett is rám, pedig mindössze néhány hetet voltam itt. Szóval jólesett újra látni.

Az áthelyezésrőlmmég annyit, hogy erre azért került sor, mert menet közben elindult a Minik gyártásának fokozatos leépítése, ami azt takarja, hogy 2016 tavaszán leáll a komplett termelés, megszűnik a gyártás, majd 2017-től elindul valamely BMW gyártása. Emiatt a kezdeti műszakinkénti ~185db Miniről leredukálódott ~160-ra, ami azt vonzotta már maga után, hogy a szalagot lassították, bizonyos állomásokat (köztük az én első három hetes helyemet) összevontak, a felszabaduló munkaerőt pedig elkezdték elbocsátani. Szomorú látvány ez is, de szerencsére, bár ez sem egyszerű, de ha minden igaz, a BMW indulására már mindenkit újra felvesznek. Addig pedig valamilyen szisztéma szerint fokozatosan leépítenek.

Nekem pedig jön az utolsó nap, némi túlórával, aztán egy hosszú hétvége és ezzel hivatalosan is befejeződik az idei év és az idei nyár. 

Szerdától ismét egyetem, amely most egy otthonülős, soktanulós, nehézvizsgás valami lesz (remélem!!), hogy aztán tavasztól, ha minden jól megy, rátérjek a célegyenesre lassan. Na de ez még jó messze van...

Flex, Minik: Újra az autógyárban

Na most ezzel a bejegyzéssel valamelyest el vagyok csúszva, - innen is elnézést ezért -, minekutána már több mint három hete dolgozom, de erre többféle magyarázatom is van.

Egyrészt a telefonom szervízben volt, vagyis ki lett cserélve, na elég az hozzá, hogy nem volt kéznél. A laptopom meg német, emiatt csak olyan bejegyzéssel szolgálhattam volna, amiben nincsenek ékezetek. Tudom hogy az is ok, még olvasható is, talán bele is fért volna, de azért mégsem az igazi, elvégre ez valamelyest hivatalosabb közeg, mint egy mezei e-mail.

A másik ok pedig egyszerű idő/energia hiány, de ezt - lévén hogy egy gyárban dolgozom - gondolom nem kell ecseteljem.

Na de a lényeg!

Augusztus 18.-án megkezdtem életem második nyári gyakorlatát/munkáját a Magna Steyr járműgyár berkein belül. Mint anno két éve, most is a produkciós részlegre jelentkeztem, habár lassan úgy vagyok, hogy ideje szintet lépni, de erről majd később. Egyszóval visszakerültem oda, ahonnan az egész kis blog is lényegében indult: a Minikhez!

Újra az ismerős gyárcsarnok, újra a hegesztőrobotok, újra az a jellegzetes illat, ami az egész gyárcsarnokot belepi. Eltelt két év és szinte semmi sem változott. Egy részem úgy volt, hogy "újra itthon", a másik viszont kénytelen-kelletlen úgy, hogy de hát én ezt már ismerem, ennek már nincs így meg az a varázsa.

Máshová osztottak be persze, ami egyébként nagyszerű, de eleinte inkább zavart. Végig az mozgott bennem első nap, hogy jó-jó, de ebben nincsen semmi új, semmi izgalom, mégcsak nem is hegesztek, minek kellett ezt bevállaljam idén is, ráadásul hat hétre?

Aztán szerencsére ezen a kezdeti kedvvesztésen hamar túlestem és két pillanat múlva (na jó, volt az bő másfél nap) már elkezdtem nagyon élvezni, de az eleje tényleg kicsit nehézkesen indult.

Idén az ún. "Finish"-be osztottak be, vagyis arra a részlegre, ahol gyakorlatilag a kész karosszéria végső simításai folynak, valamint az ajtók, motorháztető, csomagtartó beépítése folyik.

A dolog úgy fest, hogy a készre szerelt karosszéria futószalagon megérkezik. Innentől kezdve már hegesztőrobot többet nem dolgozik rajta. A mi feladatunk pedig az, hogy ezeket a karosszériákat előkészítsük a lakkozó üzemre, ahonnan majd az összeszerelő csarnokba folytatják az útjukat. 

A sor legelején a karosszériákat egy automatika áthelyezi az érkező futószalagról a miénkre. Ez úgy fest, hogy egymás után haladnak igen lassú tempóban ~15nm-es lapok, amelyek közepén az autó egy szerkezeten fekszik, aminek a magassága tevékenységtől függően változik. Mi munkások pedig ezeken a mozgó padlólapokon dolgozunk, miközben majd minden szerszám egy felettünk rögzített sínen fut velünk együtt.

A sor velem kezdődik, ahol is a karosszériákat egy megadott szakaszon (A és B oszlop, valamint a küszöb tájéka) polírozóval meg kell tisztítsam a ponthegesztés folyamán odafröccsent, és időközben megdermedt olvadékoktól. Ezenfelül a csomagtartó komplett nyílását végig kell flexeljem, hogy a préselt lemezekből álló szegélyt egy síkra hozzam.

Kezdetben még egy kalapáccsal is kellett valami robot-hibát kikorrigálni, de az szerencsére hamar abbamaradt.

Na elég az hozzá, hogy ez a tevékenység hangos, de nagyon. Persze van fülvédő, de úgy is. Ami viszont érdekesebb, hogy a betanításkor, és úgy általában mindenkor, senki nem hordott légzőmaszkot. Így ez nekem az elején, kezdő hülyeként, értelemszerűen eszembe sem jutott. Na aztán arra lettem figyelmes, hogy munka után meglehetősen köhögök, és hogy munka közben is oda kell figyeljek, mikor veszek levegőt, máskülönben egy olyan fémporosat nyeltem, hogy még az én nemdohányzós, tavaszi szellőn szocializálódott tüdőm is kínjában filtermentes szofiért kiáltott.

Úgy három napba telt, mire feltűnt, hogy ezzel baj lesz, úgyhogy megkerestem a jó öreg (amúgy nem az) főnökömet, Franzot, hogy tudna-e adni esetleg valami védő maszkot? Hát erre, mintha mi sem lenne természetesebb, jelezte, hogy persze! Majd mutatott egy szekrényt, benne 12 kartonnal... Mondanom sem kell, felemlegettem pár hovatartozóját a stájer mindenükkel együtt, de hát aztán nagyot nyeltem és örültem, mert lett maszk!

Innentől kezdve viszont kiváló lett a munka, semmi köhögés, semmi kellemetlenség, percenként visít a flex, ami hát azért valljuk be, kinek a szívét nem dobogtatja meg, amikor egy darab fémnek nekieshet egy flexszel? (A sort persze a hegesztés kezdi, de azt már nehezebb eldönteni, hogy a dobogó második helyét vajon ez, vagy a Fiskars fejszével való fanyűvés foglalja-e el? Na mindegy, apró gondok az életben). Ráadásul, ahogy az lenni szokott, idővel egyre jobban ment a munka, így egy hét után már folyton volt időm közbe-közbe megpihenni. 

Ez viszont kellett is, mert a tevékenység gyakorlatilag azt takarta, hogy ilyen-olyan műveletek közepette az egész kocsit kerülgettem, és legalább egyszer körbe is jártam. Ez egy kocsinál smafu, de úgy 150 táján már érződik a lábban, mivel - hosszas fejszámolást követően -, ez napi négy-öt kilométer gyaloglást jelentett, ami azért igazából, munka közben, egészen sok.

Még szerencse, hogy jelenleg három műszakban van termelés, így a néhai helyzettel ellentétben túlóra mentesen, 8 órában dolgozunk, így hajnali 5 helyett csak hatra kell menni és éjfél helyett is csak este tízig folyik a váltott műszakunk. 

Na de! Lévén hogy a negyedik hetemet töltöm a gyárban, és ezzel túlléptem a felén, hétfőn áthelyeztek egy új tevékenységbe, úgy 10 méterrel előrébb. Ennek igazából néhány egészen más oka van, de elég az hozzá, hogy hétfő óta mást kell csináljak. Ám hogy mit is, és miért is, arra a következőkben válaszolok..