Már csak azért is fejteném ezt ki, mert a Google az EOD kifejezésről előszeretettel asszociál az "Explosiv Ordnance Disposal" szóösszetételre, mely az USA lőszer és robbanóanyag hatástalanítási különítményét takarja, amelynek munkaköri leírása nem kifejezetten van összhangban az én szerény könyvtárosi tevékenységemmel.
Na de, hogy mi is ez pontosan?
Anno több ízben említettem, hogy amit dolgozom Grazban, a Karl Franzens Universitäten, az részben vagy teljes egészében nem mást takar, mint ezen EU-s projektet, melynek keretein belül különböző ügyfelek megrendelésére könyveket digitalizálok, majd azokból egy eBookot generálunk a kliens számára.
Ez néhány kritérium mentén, de lényegében bármilyen könyv lehet 1700-1980 között.
Na most én ebbe a projektbe tavaly februárban kerültem bele, és ezen projekten keresztül vált lehetővé, hogy "belsős" munkatárssá válva jelentkezhessek egy közvetlenül az egyetem által kiírt részmunkaidős állásra, ahol a mai napig vagyok.
Ennél fogva lényegében tavaly február és május között, továbbá a heti 30 órás időszakban - ahol is a heti plusz 10 órát pontosan ez a projekt adta - októbertől idén áprilisig dolgoztam, összesen 9 hónapot.
És hogy ez most miért fontos?
A hét második felében, pontosabban szerdától péntekig volt Innsbruckban ezen EOD Projekt záró konferenciája, melyen én is részt vettem a főnökömmel, s amivel a valamivel több mint 5 éves projekt hivatalosan lényegében a végéhez érkezett.
S bár a magam 9 hónapjával nem érzem magam feltétlenül őshonosnak a történetben, mindenképpen egy jelentősebb intervallumot a magaménak tudhatok.
Namost ez a Projekt hivatalosan idén április végéig tart, nálunk azonban financiális okokból ez március 25.-ével befejeződött.
Erről röviden annyit, hogy a volt kolleganőm (akit a mai napig praktikusan helyettesítek, vagyhát akinek a helyén vagyok) sorozatosan éveken át rosszul vezette a saját munkaóráit és annak órabérezését, aminek következtében a vélt hatalmas pluszból egy majd akkora mínusz lett a végső elszámolások végeztével.
Így történt, hogy a konferencián mi a Hiltonban kötöttünk ki, és eredetileg repülővel mentünk volna, ám amikor ez 2 hete napvilágot látott, majdnem az egész konferenciát visszamondtuk, az én munkámat pedig azonnali hatállyal beszüntették.
Kein stress, ez csak azt a heti plusz 10 órát jelentette, amit amúgy is már elkívántam a süllyesztőbe, mert ugye lényegében egy komplett fél évet (nem egyetemit, 6 hónapot) ledolgoztam heti 30 órában, és ebbe bizony mind én, mind az egyetemi lendületem egy kicsit megroppant. Lényegében miután március elején harmadszorra lettem beteg a túlhajtottságtól, igencsak megérett ennek a beszüntetése.
Persze joggal kérdezhetné az ember, hogy akkor mégis miért csináltam, megjegyezném, hogy ennek az okait már korábban ecseteltem, de egyébként lényegében azért, mert február végéig bezárólag nem lehetett tudni, hogy vajon kapok-e szerződés hosszabbítást, avagy nem. Hát kaptam!
De ellenkező esetben bizony szükség lett volna a felhalmozott készletekre amíg új munkát nem találok.
Mondjuk az megint más kérdés, hogy így viszont igencsak jól jártam ezzel az express tartalékképzéssel.
Na de vissza is a projektre.
Szóval miután ugyan a mi részünkről befejeztük a projektet, végülis azért a már beígért záró konferenciára elutaztunk Innsbruckba.
Szerdán délben inultunk vonattal Grazból, ami 6 óra alatt vitt oda. Ebben volt egy közepesen izgalmas tekergés Salzburgig, mondjuk a DeutscheBahn hófehér piros csíkos EC-jével, (ilyenem volt kettő H0-ás méretben villanyvasútként, ezért mindig oda vagyok, ha élőben látom), majd onnan Railjettel bele a hegyekbe!
Nem is tudtam hogy az osztrákok idáig fajultak, hogy 220 km/órával repítenek át a hegyeken olyan alagutakban, hogy helyenként 5 percig sötét van. (Ez 200km/óránál számításaim szerint ~18 km lehetett, de ki tudja).
Aztán persze megérkeztünk estére Innsbruckba.
Becsekkolás a szállodába, lepakolás, majd irány az esti első közös légy ott.
A szállodához annyit, hogy a 9. emeleten kaptunk szobát, ami így a kilátást tekintve elképesztő volt.
Ezenfelül a belváros közepén voltunk, a diadalív mellett közvetlenül, úgyhogy igen kényelmes volt bárhová is eljutni.
Meg hát a reggelik... Ezért imádok szállodában lenni, mert reggel egyszerűen szívesen kelek fel arra a tudatra, hogy odalent vár egy elképesztő széles választékú reggeli, amiért annyi erőfeszítést se kell tegyek, hogy a vizet fel tegyem forralni.
Mondjuk ebben tényleg tud valamit a Hilton, de azért összességében be kell valljam, kicsit olyan volt ez a Hilton, mint egy iPhone: mindenki elámul a hallatán, de mint felhasználó azért nem feltétlenül dobsz tőle hanyattalpast, pláne nem ezért az árért.
De ez csak óvatos konklúzió, semmi fanyalgás.
Na visszatérve, este volt egy közös kis iszogatás az Innsbrucki egyetemi könyvtár tetőteraszán.
Bár számítottam rá, azért mégis poztívan lepett meg, amikor bemutattak a magyar kollégáknak, akik részben a Széchenyi könyvtárból, részben pedig az Akadémiai könyvtárból voltak itt. Ez a két könyvtár volt ugyanis magyar részről benne a projektben.
Nagyon jó volt megismerni őket, igazán örültem, persze kicsit érdekes volt, hogy én közben az osztrák oldalt képviselem.
Na mondjuk aki ismer, annak már eleve az is érdekes, hogy én egy kvázi könyvekről szóló nemzetközi konferencián bármit is képviselek.
Mondjuk ez nekem is az!
Aztán ezen kellemes este után másnap déltől volt egy néhány órás előadássorozat, amely nagyrészt az egész projektre adott visszatekintést, különböző szemszögekből.
Majd ezt követően körbemutatták a könyvtárat, továbbá nekem a főnökömmel sikerült a különleges iratok gyűjteményébe is betekintést nyerni, ami a Grazihoz hasonlóan egy külön - egyedi klímájú - páncélteremben található, és tényleg csak gondos felügyelet mellett látogatható, a benne rejlő különösen régi iratok miatt.
Majd este következett egy fogadás, vacsora, amit a könyvtár nagyolvasójában rendeztek meg.
Hát itt sem volt okunk panaszra, csak amilyen lassan szoktam enni, sajnos lecsúsztam a desszertről...
Aztán végül pénteken délelőtt volt még egy újabb előadássorozat, majd mi a főnökömmel az ebéd után kedélyesen távoztunk, majd még mielőtt a vonat indult volna, egy kicsit várostnéztünk, így nem maradtunk ott a konferencia végéig.
Ha anno észnél vagyok, kérhettem volna biztosan hogy csak szombaton jöjjek haza, de akkor ez nem tűnt fontosnak, helyben meg ezen már nem lehetett variálni, így hát hazamentem a főnökömmel.
Összességében egy nagyon jó három napot tudhatok magam után, ami nem csak mint élmény, de sokminden más, mint például kapcsolatépítés szempontjából is nagyon hasznos volt.
Ráadásul a főnökömmel is nagyon jól kijöttünk, abszolút az a baráti hangulat kísérte végig, mint ami amúgy a hétköznapokat, aminek nagyon örültem, mert azért előtte kicsit izgultam, hogy vajon milyen lesz így elmenni három napra.
Az meg különösen jól esett, hogy lépten nyomon egy társaságba belépve az fogadott, hogy a főnököm mennyire dícsér.
Az egyik német cég képviselője még egy kicsit ki is nézett magának.
Na de hát, ez egyenlőre azért nem volt komolyan téma.
Ezenfelül a hetem az egyetemen is igen mozgalmasan indult, a vasárnap kora reggeli voksolástól a szerdáig két átrajzolt éjszakával, amitől aztán szerda estére már meglehetősen rottyon éreztem magam.
De úgy fest megérte, mert bár a rajzom leadása még csúszik, már majdnem kész van, a menet közben lefutott két laborbeugró - amelyből az egyiken egy évet lehet csúszni, és amit 36 óra ébrenlét után írtam - pedig sikerült, habár a nehezebbiknél azért rezgett a léc...
Mától pedig három hét tavaszi szünet, amiben ugyan javarészt Grazban leszek, egyetemi dolgok miatt, de azért előtte jön még egy hét Amszterdam-Budapest páros, hogy feltöltődjek a következő időszakra.
