Három év, de még küzdeni kell

Mondjuk úgy finoman, hogy volt már hogy kevesebb idő telt el két poszt között...
Konkrétan kimaradt félév! Elnézést miatta.

Na de mindenesetre most felgöngyölíteném (na ez egy nehéz szó) a szálakat.

Szóval ott hagytam abba, hogy március van, túl vagyok az eddigi - és talán összességében is - legnehezebb vizsgámon, el vagyok költözve és ráadásul csak heti 8 órában dolgozom, miközben a tartalékaimból pótolom a kieső részeket.

Folytatván a történetet ott tartunk hogy:
Március:

Felbuzdulva a sikerélményeken és úgy önmagában a tényen, hogy végre áttörtem egy gátat, nemsokkal a tavaszi félév kezdete után rögtön nekiálltam a következő nagy vizsgának.

Mondjuk a rögtönt megelőzte két hét bulizás, leeresztve a felgyülemlett stresszt, de sebaj.

Történt aztán, talán valahol még március 20 előtt, mindenesetre csütörtökön, hogy munka közben először némi étvágytalanság, majd hasfájás alakult ki.

Próbáltunk utánajárni a kolleganőmmel, forró tea, leves és egyéb formákban, hogy vajon mi lehet a gond, nem-e az a baj, hogy egész nap nem ettem semmit?

De aztán csak nem múlt. Hazaérve rosszabb lett, éjszaka pedig átcsapott borzalmasba, továbbá be is lázasodtam. Viszont egy lázcsillapító miatt valahogy lenyugodott a dolog, úgyhogy aztán tudtam aludni. Ja igen, másnap volt a napfogyatkozás, na azt pont átaludtam.

Mindenesetre mire felkeltem, már nem volt rendelése a háziorvosnak, nekem pedig mivel nem fájt annyira, már épp azon voltam, hogy várok hétfőig.

Szerencsére előbb a lakótársam, majd a rokonom is telefonon felvilágosított, hogy itt azért egy vakbélgyulladás is fennállhat, ami ha van, nagyon nem kellene vele hétfőig várni.

Úgyhogy egészen meglepő módon - merthogy az ilyen dolgok halogatásában mindig is jó voltam - bebuszoztam a klinikára kivizsgálásra. Rögtön a betegfelvételnél megnyomták a hasamat, amire majdnem összeestem úgy fájt, úgyhogy pillanatokon belül kikötöttem a sebészeten erős vakbélgyulladás gyanújával.

Ott meg volt pár vizsgálat, majd kérdezték, hogy mivel teltházuk van, vannak-e vidéken rokonaim, mert elküldenének egy másik kórházba?

Mondtam, hogy nemnagyon, ugyhogy valahogy oldjuk meg. Kisvártatva kitalálták a megoldást, majd jött értem egy mentő és átvittek Grazon belül egy másik kórházba, ami egy apácarendi kórház volt.

Eddigre nagy nehezen kiderítettem, hogy igen, vakbélgyulladásom van, sőt az is kiderült, hogy még aznap meg kell műteni. (volt ekkor olyan este 6, majd 9 körül meg is műtöttek).

Anno volt már egy sérvműtétem, úgyhogy nagyjából tudtam, hogy egy ilyen altatós de rövid műtét körülbelül mivel fog járni. Ámde az annál nagyobb meglepetés volt, hogy saját szobát, majd később saját magánlakosztályt kaptam, egészen szerény felárért. Merthogy kiderült, hogy mint könyvtári alkalmazott, vagyis kvázi mint állami alkalmazott, a biztosítóm más mint sokaknak, és többet térít, így mikor felajánlották a saját szobát és kiderült hogy egy szerény ebéd árába kerül, természetesen sűrűn bólogattam.

A műtét estéjén valamiért még "csak" egy saját szobát kaptam, majd másnap délután átvehettem az eredetileg szánt magánlakosztályomat, ami egy saját szobát, fürdőszobával, erkéllyel és hatalmas térrel jelentett, benne egy nagyon új és nagyon kénylemesen ággyal.

Konkrétan olyan volt a szoba, mint egy jobb szállodában, csak a padlószőnyeg hiánya és az infúziós állvány juttatta eszembe, hogy ez mégiscsak egy kórház.

A műtét jól sikerült, alig volt fél óra, ám azt másnap elmondták, hogy már nagyon ideje volt péntek estére, úgyhogy azóta is örülök magamnak, hogy nem halogattam a dolgot semerre.

Közben este még a műtét előtt behozták a cuccaimat a lakótársaim, majd a rokonom is bejött, úgyhogy nem voltam egyedül se. Innen is köszönöm nekik mégegyszer!

Na rövidre fogva a szót, lezajlott itt március közepén egy vakbélműtétem, ami szerencsére teljesen jól alakult, továbba volt lehetőségem belekóstolni az osztrák egészségügyi ellátórendszerbe, ami egy morcos nővérkét leszámítva tökéletesnek volt mondható.

Konkrétan kérni akartam hogy tovább maradhassak, annyira tetszett, pláne hogy nagyon jó volt az ellátás is, rám meg otthon a magamra főzés várt, de végül közös megegyezéssel hazaküldtek 2 nap után vasárnap.

Na mondjuk utána voltak kemény napok, fogyott a fájdalomcsillapító is rendesen, és újra meg kellett tanuljak felülni hasizom nélkül, de azért valahogy alakult minden.

Apropó egészségügy: még szintén márciusban, mindezek előtt voltam kardiológián is Grazban. Hosszas tanakodás után ugyanis egyszerűbbnek tűnt belekezdeni itt ebbe, mint a Haller útra hazajárni, lévén hogy itt van jelenleg biztosításom. 

Na szóval a március második fele, de még az április is jócskán azzal telt, hogy a műtétből lábadozva otthon fekszem, és jobbára alszom.

Ennek aztán az lett az ára, hogy a lendületet megakasztva nem vizsgáztam le májusig lényegében véve semmiből. 

Úgyhogy hát volt egy ilyen is.

Na aztán áprilisban jött a tavaszi szünet, amiben frissen felépülve végülis egy húsvét utáni kis Budapest is befért, amit pedig zárásként azzal koronáztunk meg, hogy három nagyon jó barátom végre kijött látogatóba egy hosszúhétvégére. Merthogy egyik legnagyobb előnye ennek az elköltözésnek éppen ez lett, hogy jócskán egyszerűbben tudnak jönni ismerösök látogatóba.

Aztán a tavaszi szünet végeztével, valahol április második felében megkezdődött úgy ténylegesen a félév, aminek a legnagyobb érdekessége, hogy az első komoly tervezési gyakorlatunk ekkor indult. Ez az elején okozott némi nehézséget, mitöbb akkora mélyvíznek éltem meg, hogy legelőször azthittem pályát tévesztettem, olyanniyra nem éreztem át, hol kellene nekiállni.
De aztán némi utánolvasás és kutatás után elindult a szekér és június végére össze is állt szépen a dolog. Igazából dióhéjban annyit, hogy egy egyszerü váltót, avagy hajtóművet kellett tervezni, amelyet mindössze 5 kritérium és néhány támpont alapján kellett teljesen individuálisan megtervezni, a papír majd CAD tervet pedig szorosan követte minden alkatrésznek a saját kezüleg való kiszámítása teherbírásra, élettartamra vonatkozólag.
Emiatt a projekt már nem a korábban a CAD programok tanulásánál megszokott "játékos" tervezést jelentette, hanem a CAD a papír alapú számolásainknak a 3D-ben való megjelenítésében mint segédeszköz volt jelen, persze szerves részét képezve ezáltal az egész tervezési folyamatnak.
Másik apróbb érdekesség, hogy itt vált külön számomra elöször a nyelv, hiszen az új szakszavakat már jóformán csak németül tudom, de minimum jól el kell gondolkodjam, hogy ez magyarul mi lehet.
Lényeg a lényeg, sikerült a tárgy, amire a pontot egy június 30.-ai záróvizsga/prezentáció tette rá. Nem tudom féltem-e valaha ennél jobban vizsga előtt, de mindenesetre borzalmas volt!
Ennek az volt a legföbb oka - amellett hogy voltak kemény bukások és nem lehetett tudni, hogy melyik vizsgáztatót kapjuk -, hogy ez a tárgy teljesen új volt a rendszerben, idén volt először, és ezért voltunk néhányan, akik kis csúszások miatt félig még a régi rendszer szerint voltak. Ez annyit tett, hogy amíg korábban a tárgy gerince (gyakorlat+előadás, mindkettőből vizsga) mellett egy labor, majd a következő félévben egy tervezési gyakorlat volt, addig idénre megszűnt a labor, helyette kettébontották a tervezést és előrehozták a nagyrészét egy félévvel. Namost azok - mint én is -, akiknek meglett a laborjuk anno, de egyéb okokból nem tudtak egyenesen továbbmennni, átcsúsztak az új rendszerbe és idén már labor helyett volt kötelezően a tervezés is. Namost, hogy ne maradjunk hoppon, azt az ajánlatot kaptuk, hogy a tervezési feladat sikeres abszolválása esetén, a labort alapul véve elszámolják nekünk a tervezési gyakorlat második részét is, ami e szemeszterben lenne.
Tehát a labor + 4. féléves tervezés = 4. és 5. féléves tervezés az új rendszer szerint.
Tudom, ezt nehéz volt követni, de én sajnos valamit vagy elmesélek/leírok teljes terjedelmében, vagy sehogyse, mert másképp valahogy nem érzem teljesnek a képet.
Na elég az hozzá, hogy ez azt a helyzetet adta, hogy egy "dupla - mit dupla, tripla - vagy semmi" a tétje a vizsgának, hiszen ha bukta, akkor vele megy a labor is (ami egy mindössze 1 kreditért tartott, 5 témakörös, 50+ oldalt igénylő laborjegyzékes, a társaságot beugró teszttel megritkító borzadvány volt, ahol éjszakánként a BME-t sírtam vissza), továbbá jövőre meg kell csinálni mindkét tervezési részt. Ámde siker esetén a labor mellé pipa ez a tárgy és ajándékba érkezik a II. része a tervezésnek, megspórolva ezzel az idei félévböl egy csomó energiát.
Namost ennek tükrében nem volt felhőtlen a várakozás a folyosón vizsga előtt.
Ámde jól sikerült, sőt másnap júlis 1. lévén átmentem a Voltra Sopronba és bár tartott egy ideig mire, de elengedtem minden stresszt a félévből.

Na aztán hogy egy kicsit rendbe szedjem a történetet:
Szóval a tavaszi félév eltelt, javarészt a tervezés okozta örömökkel, mellé néhány vizsgával - és próbálkozással. Közben pörgött a heti 8 óra munka, és persze az új lakás is ott volt. Annak ellenére, hogy a heti 8 óra munka és az új lakás magasabb bérleti díja miatt júliusra a komplett addig félretett "vagyonomat" feléltem, hiszen ebben a konstrukcióban hatalmas lyuk tátongott a költségvetésben, egyáltalán nem bántam meg egyik döntésemet sem, mitöbb épp a minap döbbentem rá, hogy valójában min is vagyok túl.

Azt bizonyosan írtam, vagy említettem még korábban, hogy valahol tavaly december körül leültem a földre és ezt egy január eleji újabb betegség és vizsga lemondás annyira megnyomta, hogy ott voltam, hogy én ezt az egészet abbahagyom. Nem láttam tovább értelmét annak, hogy dolgozom, ami nélkül nem tudok jelen lenni, de ami miatt meg annyira fáradt vagyok, hogy nem tudok tanulni és ebböl az egész spirálból, amiben megállt haladni a történet, nem tudtam hogyan keveredek ki.
Aztán adtam magamnak egy ultimátumot, hogy mégegyszer nekifutok ennek, minden követ megmozgatva az állapot változásért, és ha a csökkentett munkaidö, a későbbi költözés (mert csak február közepétől lakom itt) sem váltja be a hozzá fűzött reményeket, akkor idén nyáron befejezem ezt, vagy egy évre, vagy teljesen.

Aztán elindult a heti 8 óra, letettem a dinamika vizsgát, elköltöztem, vakbélmütétet kiszenvedtem és valahol áprilisban egyik délután arra eszméltem, hogy "meggyógyultam", vagyis hogy iszonyúan mélyen ki vagyok pihenve, és abból a depresszív állpotból megint vidáman vagyok jelen akárhol.
És hirtelen azon kaptam magam, hogy már az sem renget meg, hogy akár ismét 40 órát ébren legyek az aktuális tervezési határidö miatt. Aztán pedig ezt az egészet el is felejtettem, egészen addig, mígnem a múlthéten átugrottam a régi lakótársaimhoz és belépve oda eszembe nem jutott minden, abból a 2.5 évböl. Furcsa egy helyzet, hiányzott is, meg örültem is hogy már más van.
De mindenesetre jó volt rádöbbenni, hogy titokban megint léptem egy nagyot.

Szóval visszatérve a nyárhoz, a tavalyi rövid, fárasztó és csak néhány alkalommal jó nyarat idén inkább ismét olyanná akartam tenni, mint a 2013-asat, amikor közel 2 hónapig nyaraltam, miközben alig pár napot dolgoztam, folyamatos aktív programozás mellett.
Ez nagyjából össze is jött, főképp a július volt erős, ott egyszer nem aludtam ki magam, de legalább volt mit csinálni bőven. Aztán tanulva a tavalyiakból a szeptembert tudatosan üresen hagytam, így augusztus végén visszajöttem és elkezdtem tanulni egy még lemaradt vizsgára. (mert ugye itt a szeptember az kvázi vizsgaidőszaka a tavaszi félévnek és a suli csak októberben indul).

Aztán most beletoppantam az első tolerancia félévembe, hiszen elment 6 szemeszter, ámde én még nem fejeztem be a dolgot egészen. Cserébe a tervezéssel gyakorlatilag az utolsó aktív jelenlétet és szöszölést igénylö tárgyat is magam mögött hagytam és most lényegében véve szinte nincs is órám, cserébe egy hatalmas vizsgaidőszak az évem, amiben individuális sorrendben, de minnél gyorsabban le kellene tennem a megmaradt vizsgákat.
Hogy végül hogy alakul a dolog, azt nemtudom, de ha nem lépek rá időközben egy túl nagy banánhéjra, akkor egy tanulósabb nyár mellett befejezem 4 év alatt a Bsc-t, ami ennyi munka mellett még azthiszem nem képezné vita tárgyát.

Ja, és még pár apróság.
Egyrészt az újítások mellé bekerült júniustól még valami, ez pedig a rendszeresebb sport. Egy ideje ott voltam, hogy érdekelt, hogy vajon a rendszeres sport pozitívan befolyásolja-e a teljesítményemet - mármint elsősorban fejben -, mert valahogy meg voltam róla győződve, hogy valahogy volt már hogy ennél jobban ment a tanulás. A másik oka meg nyilván, hogy ne legyek egészen papírvékony.
Úgyhogy most - bár a nyári 2 hónap kimaradt - júniustól új szisztémában heti 4x járok kondizni, ami az eddigi heti néhányszori rendszertelen tengés-lengés helyett kifejezetten pozitívan hat, még ha néhol elég megterhelő is a munka-tanulás mellé betenni, valahogy ha erre alapozom eleve a napomat (pl. reggel 8-10 között), teljesen mőködőképes.
Persze jelezném, hogy nem egy lóhormonnal felpumpált szekrényajtóvá szeretném magamat avanzsálni, mindössze egy kicsit karbantartani magam és egyszer az életbe elérni, hogy legalább 80kg legyek. :-)

Másik újdonság, vagy hát már amennyire, de ismét kaptam szerződéshosszabbítást a könyvtárban és július óta egyreészt újfent heti 20 órában dolgozom, másrészt jövő augusztusig megvan minden, így a hiányzó tartalékok ellenére viszonylag stabil a helyzet továbbra is.

Szóval összességében megint minden eléggé kerek, ami egyrészt azért is van, mert a legfontosabb vizsgákat tavaszról végül mind sikerült letennem, másrészt visszazökkentem egy meglehetősen jó pályára, amivel talán végre a célegyenesbe kanyarítom ezt az egészet, hogy aztán újra kinyithassak még néhány ajtót.
Remélem a következő bejegyzést nem jövő márciusban írom, de sajnos úgy néz ki, néha becsúszik egy-egy nagyobb szünet.

Valami egészen új

Igazából lehetne a "ferencesektől szentpéterig" is a cím, de mivel ez némileg megtévesztő tud lenni, maradjunk annyiban, hogy volt némi komoly változás az utóbbi időben, amiket mindjárt részletesebben is kifejtek.

Meglehetősen régen írtam már, habár ez relatíve megszokott, azért ez a röpke három hónap nagy szünetnek számít még nálam is. 
Bár már korábban is szívesen írtam volna, szokásomhoz híven jobb szerettem volna megvárni, amíg kialakul néhány érdembeli történés.

Hát először is kezdjük el ott, ahol legutóbb abbamaradt:
Valahol december elején, meglehetősen leterhelt állapotban írtam az utolsó bejegyzést, ami bár nekem kevésbé volt szembetünő - igen tudom, hogy ez hosszú "ü" lenne, de valahogy eleddig nem találtam rá arra a gombra ezen a stájer klaviatúrán, örülök hogy van "ő"-m -, azért páran kérdezték utána, hogy vajon minden rendben van-e, hiszen valamivel elütött a megszokott hangulattól.
Igazából akkor nekem ez fel sem tünt, de kis idő múlva, valahol december eleje, közepe felé tudatosult, hogy a teljes kiégés és leépülés küszöbére sikerült keveredjek.
Nyáron már voltak jelei annak, hogy - szebb megfogalmazás híján - idegileg kezd kikezdeni ez a küzdelem, de akkor még nem tünt olyan intenzívnek a dolog, meg a nyár közeledtével elhittem, hogy ez pillanatok alatt eltünik majd. Persze ez korántsem volt egy drasztikus valami, nem is ezért írom, inkább csak arról van szó, hogy egy hosszú folyamat során lassan, de rettenetesen elfáradtam, ami aztán magával rántotta az egyetemi teljesítményemet is, ami idővel rejtve, de szépen elkedvetlenített, és berántott abba a körbe, ahol az egyetemi sikerek hiánya a motiváció vesztését okozták, olyannyira hogy már nem tudtam belőle felállni, átbukni egy komolyabb vizsgán és valami újat kezdeni.
Egyszerüen leálltam, kis vizsgákon, teszteken haladtam, de szellemileg nem voltam képes egy komolyabb témát a magamévá tenni. Közben pedig nem volt semmi, ment a munka, ugyanott voltam mint azelőtt, minden szinten.
Ez utólag visszanézve gyakorlatilag annyit tett, hogy 2013 őszén a heti 30 óra munkával feldobtam egy labdát, ami egy kicsit magasra és egy kicsit túl messzire szállt. Nem nagyon, de pont. Az adott egy alaplöketet, de az még nem volt vészes, pláne hogy 2014 áprilisától abbamaradt. Akkortájt még bőven volt bennem akarat, nem volt probléma egy-egy 30-40 órás müszakot letolni az egyetemért, valami beadnadó miatt. Aztán egy nagyon eredményes április-május után júniusra eltört valami, leginkább amiatt, mert egy vizsgán csúnyán megbuktam, ami az addigi - nem reális, de reménynek ott lévő - tervet, miszerint 6 szemeszter alatt befejezem az egészet, elillant.
És ez nagyon megütött, mert addig, ha naivan is, de elhittem, hogy be lehet fejezni ennyi munka mellett is időben ezt az egyetemet, vagy ha nem, hát majd a legvégén egy picit ráhúzok. De hogy már ott, 2 év után ez eldőljön, az nem jött jól.
Ezt követte egy adag kapkodás, vízoltás és a küzdés azért, hogy de-de, azért még van erre mód, csak egy pótvizsga, csak egy augusztusi időpont kérdése az egész, stb...
Aztán beláttam, hogy nem, de nagyon nem! És nem azért nem, mert nem lehetséges matematikailag, hanem mert nem bírom fizikalilag, sehogysem.
Ez akkora stresszt hozott magával addigra, hogy alig tudtam aludni.
Ekkorra született meg az elképzelés is, hogy ideje váltsak, ideje új helyre költözzem, mert ha valami, hát az bizonyosan meg fogja változtatni a körülményeket.
Aztán jött a július, valahogy kiszenvedtem az egyetem végét, ledarálva nagyon sok apró, 1-2 kredites, de sok hercehurcát jelentő tárgyat, labort. Aztán valahogy itt kellett volna befejezni, de még megtoltam egy lapáttal és bevállaltam egy vizsgát július 24.-ére. Kellett ugyan a tárgy, de ennyire nem fontos egyik se, pláne hogy bukó lett belőle, ami persze kódolva volt addigra, csak még nem láttam előre.
Közben a munkában is egy soha nem látott hajtás állt be, ami júlis végére egy iszonyatos munkamennyiséget hozott össze. Ez végül ott is egy-egy 14-18 órás müszakot jelentett, mire végre befejezve többé kevésbé a dolgokat augusztussal elmehettem szabadságra.
Mondamom sem kell, hogy Horvátországba úgy keveredtem le, hogy 18 óra munka után két-két óra alvással vezettem le 15 óra alatt, ami így annyira nem vált pihentetővé.
Aztán 6 hét fizetés nélküli szabadság, Magna Steyr, autógyár és szalagos munka.
A maga nemében minden jó volt, csak így egyszerre sok és ezt egészen őszintén csak akkorra realizáltam, amikor ősszel nagyon hamar, már novemberre teljesen energiavesztettnek éreztem magam, aki meglehetősen távol van egy valódi effektív egyetemi munkától. Mindezt ugye egy elvileg vett nyári - és pihentető - szünet után kicsivel.
A költözésre nyáron végül nem került sor, így maradtam is a ferenceseknél, ami sok szempontból még nagyon jó volt, de már bőven érett volna egy váltás.
Aztán, hogy visszajussak oda, ahol az egész történetet elkezdtem, tehát decemberre, gyakorlatilag összeroppantam. 

Leraktam ugyan kisvizsgákat, de lényegit ekkor sem, ráadásul már érezhetően a kapacitásaim legalján voltam, hiszen kétszer sem bírtam letenni egy, noha nagyon nagy, de kizárólag magolós vizsgát, ami nálam mindig is sokkal odébb volt egy számolós, feladatmegoldós témától.
Ekkorra vált világossá, hogy tulajdonképpen beakadtam. Hiába minden erőfeszítés, nem haladok az egyetemmel érdemben, ez flusztrál, de kikerülni ebből a jelenlegi állapotban ugyanakkor szinte lehetetlen. Túl sok a munka.
Ekkor jött el az a pillanat, valahol december elején, hogy a főnökömet megkerestem és közöltem, hogy hiába a korábbi tervek, nem fogom bírni februárig/márciusig a dolgot, muszáj valamit kezdjek a munkaóráimmal, mert ez így nem fenntartható.
Hihetetlen, de a főnököm újfent nagyon konstruktívan ált a dologhoz, és mint ahogy fogalmazott: "Mindig is megmondtam, hogy az egyetem az első. Ha most ez kell, elintézzük, azért vagy itt, hogy az egyetemet csináld."
És tényleg, pár szerencsés dolog kellett ehhez együttesen, de végül 2 nap alatt kialakult, hogy tudok dolgozni már januártól heti 8 órában, a maradék 12 órát pedig egy kolleganőm "elvitte", aki szívesen dolgozott volna aktuálisan éppen többet, így minden simán ment. 
És itt el is érkeztünk az első nagy újsonsághoz, mégpedig, hogy 2015 januárjától időszakosan, de már csak heti 8 órában, vagyis mindössze heti egy napot dolgozom. Mindezt pont úgy, ahogy épp kijön, helyenként szombatonként. Szóval kifejezetten kényelmesen.

Ez már megadta azt az alapot, hogy tudtam, már csak januárig kell kibírni, utána be fog indulni valami más, valami újszerü. Ez sokat dobott a dolgokon.
De ez még korántsem volt elég. Mint említettem, gyakorlatilag megfeneklettem az egyetemmel, hiába a sok kis vizsga és teljesített tárgy, majd másfél éve nem tettem le komoly, 6 kredit körüli vizsgát, amik pedig elengedhetetlen részei, sőt, mérföldkövei a képzésnek.

Ezen felindulva, kis otthoni pihenés után kitaláltam, hogy a legjobb az lesz, ha december végével már visszamegyek Grazba, és a karácsonyi szünet maradékát is kihasználva nekilátok a tanulásnak, ami immáron heti 8 óra munka mellett végre valami tényleges haszonnal kecsegtet.
Aztán volt karácsony, aztán visszamentem Grazba.

Megérkezve a "kollégiumba", vagyis a ferencesekhez, amit hát az egyszerüség kedvéért nevezhetünk kollégiumnak is, tekintve azt a részét, ahol mi diákok laktunk.
Na szóval visszatérve, úgy december 28.-án olyan ideges lettem - némi, fogalmazzunk úgy, hogy váratlan érvényesítésén a házszabálynak -, hogy még azon éjszaka írtam az ismerőseimnek lakás ügyben, mert ott és akkor újjáéledt az az amúgy is régen érlelt vágy, hogy elhúzzak a, vagyis hát kiköltözzek.
Ez annyira masszívan megérkezett nálam, hogy még másnap lementem bejelenteni, hogy én személy szerint lelépnék január végével, mert - ahogy fogalmaztam, amúgy helyesen - nagyon szükségem van némi klímaváltozásra a környezetemben.
Ez aztán kis szerencsével ismét csak jól alakult, az egyik lakótársam szerzett is utánamra rögtön valakit, így a váltás senkinek nem okozott pénzügyi kiesést, én pedig boldogan távozhattam az ismerőseimhez, ahol is épp kicsivel azelőtt vált szabaddá egy szoba.
Félre értés ne essék, én nagyon szerettem ott lakni, sok mindenért hálás is vagyok, de azért kétésfélév hosszú idő, és nem véletlen született meg már 2014 tavaszával, hogy váltani kellene.
Így hát alakult a követkeő újdonság, miszerint végülis február elejével elköltöztem.   
Bár anno, még cserediákként ponthogy egy lakásban laktam, valójában ez nekem azért egy nagyon nagy lépésként maradt meg, mivel a komplett TU Graz-os pályafutásomat eleddig a ferenceseknél lakva intéztem, mostantól pedig már valami egészen más van.
És igen, ez az az emlegetett szentpéter, alias St.Peter, amely városrészbe most költöztem, nagyon közel az egyetem egyik campusához, az Inffeldgassehoz, aminek egyik legnagyobb előnye a 0-24 nyitva tartó ún. Lerncentrum, ami mint alternatív könyvtár/tanulóterem áll rendelkezésre, éjjel-nappal. És tényleg nagyon jó.

És hogy miért csak most írok?
Heroikus küzdelem árán, de végül úgy tünik, valahol a jeget is meg sikerült törnem nemrég és végre ismét leraktam egy komoly vizsgát, (dinamika), aminek az eredménye egészen frissen úszott csak be.
Bár ezt megint megelőzte egy február eleji bukás, no meg ez volt ama bizonyos július 24.-ei vizsga nekifutás is, de - noha a professzor heves ellenzésére (akkorát buktam február elején, hogy gondolom nemhitte, hogy ez reális, pedig csak figyelmetlen voltam) - végül nekimentem a február végi "pót" vizsgának, vagyis második időpontnak, ami meg is hozta az eredményét. 
És hogy ez miért is ilyen fontos?
Ez volt az utolsó vizsga az első Studienabschnittből, vagyis a komplett első évből, ami előfeltétele az 5. és a 6. szemeszternek. Így innentől kezdve szinte bármilyen vizsgát, inkl. Bsc diplomamunka, megcsinálhatok saját tetszés szerint bármikor.
Értsd: olyan súlyú ez itt, mint egy anatómia vagy római jog vizsga, meg is kérik az árát.
(Ja és nem, már egy csomó minden megvan a második évből is, csak azok előfeltételhez nem kötöttek). 

Úgyhogy most az van, hogy január óta nagyon nagyot forgott itt velem a világ, új helyre költöztem, nagyon keveset dolgozom, nagyon jól érzem magam, iszonyúan kezdek újra kipihent lenni, és mint nézem, végre az egyetemen is beindulni látszik ismét a szekér.
Közben technikailag most közel feleakkora fizetés mellett közel kétszeres lakbért fizetek, minden más a tartalékaimból megy. 

Kérdés, ezt meddig győzöm pénzzel, kapok-e szerződés hosszabbítást április utánra? Hiszen még mindig csak helyettesítek egy néhai kolleganőt és ki tudja kapok-e idén bármelyik cégnél nyári munkát, vagy ez idén megint másképp alakul? 

Hát ezekről majd legközeleb, addigra talán én is többet tudok. 
De akárhogyis, ez a dolog már most megérte, a 8 óra pedig meglátjuk meddig tarható.