Harmadik műszak

Sokan megvádoltak mostanában azzal, hogy tulajdonképpen nem is írom már ezt a blogot.
Namost szeretnék ezzel nem egyet érteni sőt hevesen tiltakozni, de a tény az, hogy valóban nagyon elenyésző az utóbbi idő aktivitása, illetve ha az egészet kivetítve egy átlagot néznénk, bizony az is posztonként másfél hónapra jönne ki.

Mindenesetre ezen igyekszem majd változtatni, hogy legalább néhány hetente legyen valami, hiszen azért történések mindig vannak, még akkor is, ha nem jut rá idő, hogy leírjam.

Na de, hol is kezdjem a sztorit?
Talán a címnél, úgy mindjárt beljebb leszünk.
Történt ugyanis, hogy még nyaralásból visszatérve a főnököm azzal fogadott, hogy októbertől a kollégám elmegy, így az ő általa vitt heti 20 órás projektmunka felszabadul ismét, amelyből én egy kívánt szeletet nyugodtan elvihetek, ha gondolom. Ez lehet akár csak egy hónapra, és akár csak heti 5 plusz óra is, ahogy akarom.
Namost ez nekem hogy úgy mondjam igencsak kapóra jött. Eleve így az iroda felett ismét "egyeduralmam" volt, ami a harmadik szemeszterrel járó friss órarend tekintetében igen ideális volt, hiszen hétfőtől szombatig akkor és úgy oszthattam be magam, ahogyan akartam, senkihez nem kellett alkalmazkodjam.
Mindemellett pedig lehetőségem nyílt egy emelt óraszámú munkára, amely a tervezett tartalékképzési projektembe, illetve a laptop vásárlási terveimbe szintén passzolt.
Mindehhez persze fontos megjegyezzem, hogyan jutottam mégis erre az "állatságra", hogy bevállaljak heti 30 óra munkát nem hogy egy egyetem, de egy gépészképzés mellé.

Volt ennek ugyanis egy olyan előzménye, amit úgy hívnak: a második félév.
Ez az első erős felütésű 3 hét után egy elképesztő semmittevésbe torkollott, ahol zh-kat, vizsgálat buktam, gyakorlatilag semmit sem tanultam, ámde cserébe mindennap söröztem, lazultam, élvesztem a tavaszt, amíg nem lett nyár. Ez persze szuper volt, csak éppen mérsékelten hasznos, pedig még igyekeztem is bebújtatni amögé, hogy bizony most már február óta heti 20 órában dolgozom, alig érek rá tanulni, de igazából rá kellett jöjjek, hogy ez - már bocsánat, de - bullshit, nagyon nem a kapacitásaim maximumán pörgök.
Így határoztam el, még szinte kifordulva július elején a statika vizsgáról, hogy rendben, az első év volt a "megszokás éve", hogy felmérjem mi a helyzet, de a második év bizony a határok feszegetéséről akarom hogy szóljon, hogy lássam mit bírok, hogy majd utána a harmadik évben már a konszolidált, ámde céltudatos módon tudjak a lényegre koncentrálni.
Ebbe pedig tökéletesen belepasszolt az a tény, hogy akár heti 30 órában is dolgozhatok.

Namost ez tényleg a felső határ.
Tudom hogy ez a munka nem fizikai, hanem irodai, ülős, szellemileg nem megerőltető, de 30 óra az sok bármiből, ha mellette még van egyetem és tanulás. Márpedig ezen drága félévünk nagyon nehéz, tele hétről hétre kötelező beadandókkal, házifeladatokkal.
Így jutottam el november közepére abba a bizonyos "BME 14. hét" - stádiumba, amikor is ki se látok a teendőim közül, csak próbálok túlélni, tekintve, hogy az egyetem-tanulás-munka egyveleg egy heti 70 órányi aktív tevékenységet hoz össze, ami mellett még igyekszem eljárni gyúrni és persze főzni se ártana, ha nem akarom minden pénzemet a menzán/étteremben/utcán elkölteni.
Szóval ez néha nem egyszerű, de tetszik az a tudat, hogy kipróbálom mit bírok és hogy tudom azt is, hogy ez valójában ennél jóval többről szól.

Először is a munka szerződésem február végén lejár, ami a már fentebb említett helyzetet szüli, miszerint félre kell tegyek, tartalékot kell képezzek, különben könnyen hoppon maradhatok, ha nem hosszabbítanak szerződést, ami azért fordulhat elő, mert én eredetileg valakit helyettesítek pillanatnyilag.

Ezen felül, tetszik - nem tetszik, de előfordul, hogy nekem kell támogatást nyújtsak, amihez bizony szintén elő kell tudni teremteni a szükséges hátteret.

Továbbá, bár ez jócskán a dolog élvezeti feléhez kapcsolódik, ahogy fentebb említettem, egy új laptop is nagyon megérett őszre, így erre is kellett szedjek egy keretet, amely össze is jött, és nagyon szerencsésen, a főnökömön keresztül sikerült vegyek egy ultrabookot, alig használtan, de elég komoly árengedménnyel.

És mit mondjak, amit tavasszal kétszeri nekifutással sem bírtam letenni vizsgát, azt most ezen helyzet mellett sikerült, ami tökéletesen szimbolizálja, hogy ez nem a munkáról, hanem csak a kapacitások és a rendelkezésre álló idő jó kihasználásáról szól.
No meg persze arról, hogy megtanuljam értékelni, milyen ha szabad egy szombat, vagy akár csak egy-egy délután.

Na de, volt itt még más is, ez inkább csak a keret sztori, a többiről hamarosan...

Hogyan kerültem ki Grazba, vol. 2

Valahol ott hagytam abba, hogy kijutottam Grazba, először, fél évre, még mint 15 éves kissrác.

Ez a hat hónapnyi kint lét, gyakorlatilag az egész későbbi életemet meghatározta.

Olyannyira mindent megváltoztatott, hogy sokszor még a mai napig azon gondolkodom, mi lett volna vajon, ha itt vagy ott akkor másképp döntök.

Belekerültem egy másfajta, ha úgy tetszik, felnőttes életbe, ahol bár alapvetően a mezei gimnáziumot végeztem, mégis közben jószerivel önállóan laktam, éltem, majd néhány hét elteltével már dolgoztam is a suli mellett. Érdekes volt megtanulni, hogy kell bánni a pénzzel, pláne hogy az elején még szabályosan azt sem tudtam, hogy kell egy automatából pénzt felvenni.

Aztán maga a munka, amely eredetileg arra irányult, hogy egy kis zsebpénzt gyűjtsek magamnak, mert a pénz, amit az egész családtól közösen kaptam havonta, eleinte úgy hittük nem fogja fedezni a plusz kiadásokat. 

Hamarosan kiderült aztán, hogy centre pontosan megvan, mennyi kell egy hónapra, és abból bizony marad felesleg, ráadásul amikor a "zsebpénz"-nek hitt kis borítékomat megkaptam, benne életem első hivatalos fizetésével, bizony csak a szemem kerekedett. Fogalmazzunk úgy, hogy az osztrák jóléti világ tortájának egy kis szerény szeletét nyújtották ott át, nem kis meglepetésemre.

Lényegében véve, ez a félév nem csak azt nyújtotta, amit vártam tőle, hogy egy kicsit kiszakadva otthonról, tiszta vizet tudjak tölteni a pohárba, hanem annál sokkal többet, és egy új irányt adott az életemnek, amit előtte el sem tudtam volna képzelni. Ráadásul, hogy minden ilyen meseszerűen szépen összejött, hogy egy pontja nem volt a történetnek, amit negatívumként tudnék felsorolni, egyszerűen azt szülte, hogy amikor hazamentem, honvágyam lett, és kisvártatva rájöttem, nem érdekel hogy hogyan, azt sem hogy mikor, de vissza akarok még menni, hosszú időre.

Ennek számtalan oka volt, egyrészt hogy ahol akkor laktam, azt annyira megszerettem, hogy szabályosan a második otthonomnak hívtam, vagy hogy a rokonommal egy olyan különleges kapcsolatot építettem fel ezen fél év alatt, ami azóta is töretlenül megvan, és kis 15 éves fejjel nagyon kellett, és hogy úgy egyáltalában itt egy másik életem volt, valami felnőttes, ami nekem rettenetesen tetszett és tetszik praktikusan a mai napig.

Persze hogy mennyiben komolyodtam meg, arról azt hiszem lehetne vitatkozni, szültem még néhány eredeti momentumot a gimnázium során kétségtelenül, de azért összességében azt hiszem már ez a félév is adott egy kellemes kezdőlöketet.

Na de, ekkor még mindig csak 16 éves voltam, úgyhogy volt még pár állomás:

Miután februárban befejeződött ez a hat hónap kintlét, egy ideig nem történt semmi.

Nyáron kijöttem egy pár napra, hogy úgy mégis kint legyek, de akkor esett le csak igazán, hogy vendégként itt lenni, na az nagyon rossz érzés. Mint mikor a nyaralás végén a szállodából kijelentkezünk, de még visszamegyünk a mosdóba. Olyan mintha, de már érezzük, hogy ez nem a miénk.

Ekkor jöttem rá, hogy nekem ide vissza kell jöjjek, és méghozzá ahhoz, hogy ismét huzamosabb ideig kint tudjak lenni, bizony egy nyári munkát kellene szerezzek.

Nem sokkal később ősszel meglátogattak a kinti waldorfos osztálytársaimból hárman, akikkel a legjobban jóban lettem, egy lány (az emlegetett padtársam) és két srác.

Na a velük való egyik beszélgetés nyitotta csak igazán ki a szememet arra, hogy bizony a legjobb megoldás mindenen túl az, ha egyetemre megyek ki Grazba, az ugyanis teljes mértékig kielégíti azt, hogy hosszú távon kint legyek ismét, ugyanakkor a kint létem egy felettébb értelmes tevékenységgel is össze van kötve.

Ez elültette a magot a fejemben...

Aztán jött a tizenegyedik osztály egyik nagy momentuma, a szociális munka, amelyet az év végén májustól (vagy júniustól? ) kellett végezni, kinek száj íze szerint, minimum négy hétig.

Na ezt a lehetőséget azonnal megragadtam, és kitaláltam, hogy akkor bizony irány Ausztria, mert ez ismét kiváló alkalmat biztosítana, egy hosszabb távú kint létnek.

A rokonom, mint addig és később oly sokszor, itt is megadta a kezdő löketet, talán egy telefonszámmal, vagy valami hasonlóval, így aztán néhány telefont elintézve sikerült leszervezzem, hogy akkor, 2009 nyarára egy hónapig Grazban egy öregek otthonában végezhessem a szociális munkát.

Mindezt megfejelendő, tavasszal nekiálltam munkát is keresni Grazban, gondolván, hátha sikerül még ottmaradni és már valami jövedelmező tevékenységet is folytatni.

Tudni kell ehhez, hogy mellesleg, életemben nem dolgoztam még addig nyáron, és bizony 17 évesen ez már nagyon érett volna, legalább is elképzeléseim szerint. Pláne, hogy az anno félretett eurók addigra már igen megcsappantak.

Hát a munkakeresésem így otthonról nem volt nagy sikersztori, de arra azonban elég volt, hogy a rokonom meglássa, hogy épp nagyban munkát igyekszem találni Grazban. Ennek következtében Ő is körülnézett a "saját háza táján", és már mikor javában dolgoztam odakint a szociális gyakorlaton, kiderült, úgy fest lesz munkám az egyik egyetem könyvtárában. Ekkor még nem is sejtve, hogy az bizony a jelenlegi munkahelyemet is adni fogja...

Végül július közepén, életem első nyári munkáját kezdhettem meg a Karl Franzens Universität könyvtárában, a digitalizálási osztályon. Akkor is, mint később is gyakran, projektmunkákra lettem (volna!!!) leszerződve, ám itt történt egy kis bonyodalom.

Alig három napja dolgoztam ott, amikor is kiderült, hogy hát bizony magyarként nekem Ausztriában teljességgel illegális a munkavállalás, mindez egészen 2011. májusáig. (ekkor 2009-et írtunk).

Ez praktikusan azt jelentette volna, hogy engem szépen hazaküldenek, Isten hírével.

De nem ez történt. Nyilván a rokonom is szerves része volt ennek, ám a főnököm is olyannyira elégedett volt a munkámmal, ezen három nap alatt, hogy úgy találták, nem küldenek haza, hanem kitalálnak valamit, hogy én ebből mégiscsak a lehető legjobban jöjjek ki.

Eleve hálás voltam, hogy ott lehetek, de ezek után aztán pláne lapátoltam. Ennek eredményeképpen hamar olyan hírem ment, hogy még az osztályvezető is lejött, hogy megnézzen magának.

Ezek után végül négy hetet dolgoztam ott, szerződés nélkül, a fizetést pedig egy valamire elkülönített összegből kapva. Az utolsó nap odahívott a főnököm, megköszönte a munkámat és azt mondta, ha később úgy jönne ki a lépés, hogy még dolgoznék majd itt, 2011 után, illetőleg, ha az egyetem összejön és én mellékállást keresnék, feltétlenül szóljak, mert nagyon szívesen alkalmaznának ismét.

Hát mit mondjak, ez rettenetesen jól esett...

Aztán jött is 2011.

Lement az érettségi... Khm... Igen, azt hiszem a "lement" jelző elég is rá, nem lett egy vaskos darab ezt emberesen be kell vallani. Tulajdonképpen katasztrofális lett, már legalábbis ami a későbbiekre nézve fontos tárgyakat illeti, mint a matek és a fizika. Egyetlen húzóág a német volt, s az ekkor tavasszal - nagy küzdelemmel, nem első nekifutásra - letett német felsőfokú nyelvvizsga. Ez ugyanis akkor még kritériumként szerepelt a TU Graz honlapján, amelyről tudomást szerezve már gondosan 2009-ben elkezdtem külön tanárral készülni, mert bár beszélni tudtam ezen a szinten, a nyelvtan/írás/szövegértés még távol állt a felsőfoktól.

Bár azóta ez a kritérium mintha B2-re puhult volna, szerintem még a C1 se mindig elég...

Ezek után nyáron, hogy már zöld utam volt Grazba, gyakorlatilag minden tekintetben, fel is hívtam a főnökömet, hogy akkor én szeretnék érdeklődni, van-e esetleg ismét valami nyári projekt, amire kimehetnék dolgozni.

Hát volt, így egészen későn, már szinte júliusban derült ki, hogy 2 héttel később kezdhetek kint.

Eredetileg 8 hetet terveztem, de aztán konszolidáltam egy 6 hetes munkára, amely egyetlen hatalmas projektet jelentett, úgy tizennyolcezer oldalnyi irománnyal, amelyeket egy olyan szerkezettel kellett felvegyem, amely egy állványra erősített tükörreflexes gép volt, külön megvilágítással, távvezérléssel.

A kint létemnek több érdekessége is volt. Először is akkorra már felbomlott az a bizonyos lakás, ahol anno laktam a srácokkal, így új hely után kellett nézzek. Így kerültem oda, ahol most is lakom, a ferencesek rendházának ama részébe, amit diákoknak adnak ki, szóval kicsit olyan, mint egy kollégium.

Ezen felül ott voltam, az oroszlán szájában, előttem a TU Graz, az egész lehetőség, minden, amit addig építgettem, most hirtelen az orrom elé tárult, elérhetővé vált.

Én pedig bizony megijedtem.

Az ok leginkább az volt, hogy a Waldorfban odahaza együtt jártunk le 13 évet, egyesekkel már az óvodát is, és ez a helyzet, hogy most hirtelen egyetem, vége mindennek, mindenki szétszéled, ráadásul én külföldre, ez eléggé megijesztett. Azonfelül épp csak az érettségi alatt költözünk külön, így hirtelen az egész helyzet, hogy én egy huszárvágással átkerüljek abba, hogy teljesen egyedül lakom, kint vagyok külföldön, végzek egy egyetemet más nyelven, és azt sem tudom mikor látom a többieket, ez nagyon megijesztett.

De nem tudtam megfogalmazni mi bajom van, csak éreztem, nem igazán vagyok még kész erre.

Aztán először jött az sms, miszerint odahaza felvettek a BME-re, ahová azért mégiscsak beadtam a jelentkezésemet februárban, ki tudja mi lesz alapon.

Itt megjegyezném, 3 pont híján nem oda vettek fel, ahová eredetileg mentem volna, ráadásul utolsóként vettek fel, pont annyi ponttal, mint a ponthatár, ami közel sem volt magas.

Ez már megindított valamit, de még mindig teljesen tanácstalan voltam, mígnem egyszer csak anyukám kitalálta, mi lenne ha hazajönnék, és elvégeznék egy évet a BME-n, és csak utána mennék ki Grazba.

Így megszokom az egyetemet, a külön lakást, a helyzetet, hogy nem járunk többet együtt a Waldorfba, és úgy kompletten mindent. Ráadásul még németül is tanulhatok ezt-azt a BME-n, amit ha elfogadnak már beljebb is vagyok.

Na ez, egy csapásra olyan megkönnyebbülést jelentett, hogy azt el sem hittem.

Eszembe nem jutott volna ez, pedig hát teljesen kézenfekvő volt, pláne hogy még mindig csak húsz éves voltam, ja nem, csak 19. 

Így aztán a jelentkezési folyamatot a TU Graz-on megszakítottam, és augusztus közepén hazamentem, hogy a BME-n kezdjem meg a tanulmányaimat, jóllehet tudatosan csak egy évre.

Azt hiszem soha ilyen jó döntést nem hoztam még, mint ez. Hihetetlenül jól esett, hogy nem kell magam belekényszeríteni az elvileg vett álmaimba, amire akkor még jócskán nem álltam kész.

Ráadásul ez az év pontosan elég volt arra, hogy kialakuljon, kivel, mennyit, és hogy találkozunk, aminél később már lényegtelen volt, hogy Grazban vagyok-e vagy Budapesten, mert így is úgy is megmaradtunk barátok, de már egy más formában.

Aztán következett egy év BME, ami, főképp az első félév, rettenetesen jó volt.

Ha a közösségi életet összehasonlítom az ittenivel, pedig még a BME helyett is inkább a MOME-ra jártam kikapcsolódni, dimenziókkal másabb. Meg az a kis kiképzés sem ártott, ami életemben először tényleg leültetett az asztalhoz, és megtanított tanulni, amire előtte soha életemben nem voltam képes.

Aztán jött a második félév, egy jó hónapos betegség, ami után maradt egy hetem és a póthét, hogy mindent behozzak.

Ez idő alatt háromszor nyomtam 40 órás műszakot, de ez sem volt elég mindenre, sőt volt ahol kedélyesen meg is buktattak még ráadásul.

Elég az hozzá, hogy elegem lett, de rettenetesen, és bár utólag örülök, mert így nem volt nehéz a búcsú, és annál jobban esett az itteni nyugati hozzáállás, azért megmaradt, mint rossz szájíz.

Majd elérkezett 2012 nyara, amikor is felvettek a Magna Steyr járműgyártó és fejlesztő céghez Grazba egy hónapra nyári munkára, én pedig tisztán, addigra már teljes lelkesedéssel, kiköltöztem Grazba, hogy immáron igazából, de beteljesítsem az álmaimat és nekikezdjek tanulmányaimnak a TU Graz berkei alatt.

A blogom pedig elindult, és egy csavarral most vissza is értünk az elejére.

Az igazi bevezető, I. rész

Avagy hogy kerültem ki Grazba.

Egyszer azt ígértem, hogy leírom, hogyan is kerültem ki Grazba. Hát azt hiszem, lassan éppen itt az ideje, mert úgy fest, nem két hétre jöttem.

Sokan szokták kérdezni, hogy miért éppen Graz? Miért jobb ott mint itthon? Miért jobb az mint a BME, stb...
Én pedig rendszerint azt szoktam mondani, itt nem az a kérdés, jobb-e, mert ez relatív, hanem ezt akartam, hogy itt legyek,  itt vagyok, így alakult és a kérdés sokkal inkább az, mit lehet belőle kihozni?

Persze valóban egy korábbi bejegyzésemben hosszan taglaltam az általam vélt különbségeket a BME és a TU Graz között, illetve ezáltal az otthoni és a nyugati egyetemek között, de ott sem arról szólt a dolog, hogy miben jobb ez feltétlenül, hanem hogy miben más, és én ezt hogy látom.
Mert hogy az is igen sokszor felmerül, hogy én nekem miért nem volt jó a BME, miért mentem el külföldre tanulni? Miközben ez sem igaz így, mert a BME nagyon jó volt nekem, szerettem, ugyanakkor sohasem akartam odajárni, ha úgy tetszik, csak a "véletlen" vitt arra. Na de erről mindjárt bővebben...

A történet(em) valahol egészen korán kezdődik. Mondjuk úgy, kis kori álmom volt, hogy valahol német nyelvterületen, mérnöknek tanuljak. Ez persze kiskoromban mindenfélét jelentett, nem tudtam hogy pontosan hol képzelem ezt el, és azt sem hogy éppen miféle mérnöknek is tanuljak.
De azért épülgetett a dolog, a németet imádtam, és kezdett kialakulni, hogy ez valami gépész irányzat lesz, leginkább pedig járműves.

Az igazi fordulatot aztán a gimnázium első éve adta, ahol is egy osztálytársam (későbbi egyik legjobb barátom, a Golyó) ötletén felbuzdulva, - miszerint Ő majd kimegy Németországba egy évre -, elkezdtem vele együtt németet tanulni.
Pályafutásom alatt az egyetlen egy év, amikor a megszokottól eltérően úgy igazán utáltam iskolába járni, az bizony a kilencedik volt. Ennek számtalan oka volt, ami innen most praktikusan lényegtelen, elég az hozzá, hogy ez a friss iskolaundor egyfajta változásra ösztönzött, ami Golyó ötletéből fakadóan nálam is valamiféle külföldi cserediák, vagy egyéb programot jelentett.
Lényegében el innen, messzire, hogy tiszta vizet tölthessek a pohárba!
Ahogy aztán a lehetőségeken átfutottunk, felmerült Graz. Itt nemcsak hogy van Waldorf iskola, de ráadásul rokonunk is él a városban, anyukám unokatestvére, mindemellett praktikus, hiszen szintén német nyelvű hely, de nincs olyan messze, mint Németország. Egyszóval tökéletes!
Na ezen aztán felbuzdulva elkezdtünk ennek utánajárni. Persze nyilván kilencedikes fejjel ezt anyukám intézte nekem, én csak a folyamatos unszolásommal a motivációt adtam.
Olyannyira el akartam húzni innen, hogy az sem érdekelt, amikor kiderült, ugyan fogad az iskola, de effektív cserediákságról nincsen szó, és nem is fogadna egy család sem lakni. Addig nyomattam a dolgot, míg nem ezen kedves rokonunk, emlékeim szerint már nyáron, talált nekem végül szállást, ami mint utóbb kiderült, a létező legjobb helyzetet szülte.
Ahová én ugyanis kerültem, az egy szabályos osztrák WG volt. (Wohngemeinschaft = fiatalok együtt bérelnek egy nagy lakást). Mivel azonban a rokonom persze ismerte ezeket a srácokat, akik nem különben mind egy közösség, a Fokolare (nagyjából talán a regnumhoz lehetne hasonlítani) tagjai voltak, a normális környezet teljességgel biztosítva volt.

Na de vissza egy picit még Budapestre.
Szóval nagyjából bizonyítvány osztásra dőlt el, hogy kimegyek tizedik első félévében Ausztriába. Azért is ekkor mentem, mert a tizedik osztályt nagyban meghatározó Erdélyi néprajzi kiránduláson már garantáltan otthon akartam lenni, ami rendszerint májusban volt.
A sors iróniája, hogy ezen kedves barátom, Golyó, végül nem ment sehova (illetve később Amerikába, de most nem mesélem el az Ő élettörténetét is), én ellenben olyannyira kimentem Grazba, hogy lassan az mondható, kis szünetekkel, de azóta is itt vagyok.

Na egy szó mint száz, 2007 szeptember 1.-ével, kiutaztunk Grazba, hogy 3.-ával megkezdjem a sulit, amelyet kerek hat hónapig voltam hivatott végezni.
A lakás, amelybe kerültem, négy másik osztrák sráccal volt együtt, akik akkor rendre húsz év körüliek voltak és épp az osztrákoknál bevett Zivildienstet csinálták. Én a magam szerény 15 évével egy kicsit kilógtam a sorból, ám ez cseppet sem volt probléma, sőt hamar kiderült, ez életem egyik legjobb dolga lesz, hogy ennyi idősen belecsöppenek a teljes önállóság, és a vele járó teljes szabadságba is.
Mert ez bizony külön lakás volt, saját szobával, mindennel, ahol bizony mosni, főzni már rögtön az első kanyarban el kellett kezdjek egyedül is, későbbi hatalmas örömömre.

Az akkori némettudásom nem volt katasztrofális, ám beszéd hiányában az első idegen mondatok hideg zuhanyként értek, és bizony bele tellett úgy 2 hétbe, mire az általam vett null szintet elértem, vagyis már nem kellett bestresszeljek egy olyantól, ha valaki megkérdezi, hogy hogy vagyok, vagy honnan jöttem.
Persze az iskola első napja még bőven a 2 héten belül volt, így ott az első megnyilvánulásom azóta is szállóige tárgya.
"Wie heißt du?" - kérdezte a padtársam, későbbi legjobb barátnőm innen.
"Ich bin 15 Jahre alt." - mondtam nagy büszkén, nem kis zavarban.
(Aki esetleg az angol nyelven szocializálódott, annak: "hogy hívnak?", "15 éves vagyok").

Na lényeg a lényeg, döcögősen startolt a dolog, de azért egy idő után beindult a szekér és mire a februárt elértem, már mindenről és mindenkivel tudtam nyugodtan beszélgetni, még akkor is, ha az akkori nyelvtudásom távol volt még a felsőfokú nyelvvizsga kritériumaként szolgáló választékos beszédtől.

Túl egy éven, túl a nyáron

Bár a nyári szünet hivatalosan még majd egy hónapig tart, lényegében véve augusztus 31.-ével befejeződött az idei nyaram, amely a maga szűk nyolc hetével életem eddigi egyik legpörgősebb nyara volt.
Ezért is gondoltam, hogy kivételesen élményt is beszámolok, mert valahogy ez is egyfajta újdonság volt az eddigiekhez képest.

Bár év közben sem volt túl húzós, sőt időnként kifejezetten az volt az érzésem, hogy ellazulom a dolgokat, mégis szilárd meggyőződésem volt, hogy azért mégiscsak nem egy tingli-tangli életvitelt folytatok, ahol az év alig különbözik a nyártól, hanem hogy igenis kemény az élet és így szükségem lesz egy olyan nyárra, ahol elképesztően fel tudok pörögni és feltöltődni, mert aztán megint jön néhány kemény hónap, amikor ez adott esetben nagyon fog hiányozni.

Mindezt nagyban elősegítette az a tény, hogy életemben először fixen dolgozom, nem sokat, ám annál élhetőbb fizetésért. Ezért már májustól kezdve szisztematikusan kezdtem vásárolgatni, hol repjegyet, hol vonatjegyeket a nyárra, hogy aztán azok árait már ne a nyári büdzséből kelljen kigazdálkodni.
Csináltattam is ezeknek megfelelően egy hitelkártyát, így vígan - de szigorúan odafigyelve - el lehetett kezdeni tervezni és megvalósítani a nyarat.
Mivel még 13. havi fizetést is kaptam, hirtelen egy olyan helyzetbe csöppentem, amit azt hiszem előtte még sosem éltem meg. Nevezetesen, hogy a nyárnak azon highlight-jait, (így szokta hívni azokat a programokat, amik úgy igazán ritkán adódnak, nagyon jók, kihagyhatatlanok, mesélhetőek), amelyekből rendszerint felmerül néhány, de mindig el kellett dönteni, hogy melyikre menjek, mert minden nem fér bele, most egyszerre mind elérhetővé vált. Egyszer csak abban találtam magam, hogy az egyetlen egy akadálya a dolgoknak az idő hiánya, de különben majd minden létező és felmerülő ötletre/programra igent tudok mondani.
Ez gyakorlatilag azokat a válságtól távoli régi jó nyarakat idézte, amikor annyiféle programom volt, hogy jószerivel csak mosni jártam haza.
Nagyjából most is ez történt, csak a mosásokat kiegészítette egy- vagy két nap munka, mivel mint mondtam, az idővel szűkében álltam, és mivel annyi szabadnapom nekem sem volt, hogy 8 hetet nyaraljak, így hébe-hóba az eredeti heti 2,5 napból le kellett dolgozzak párat. Ennek következtében ingáztam Graz és más városok között, olyannyira, hogy augusztus elejére 5000km-nyi vonatozás állt mögöttem, holott még csak egy hónapja ment a szünet.

Óriási szerencsémre, ahol dolgozom, ott a túlórázás egy oly módon bevett szokás, hogy azt később szabadnappá lehet bármikor alakítani. Ennek következtében ha csak tehettem, igyekeztem a napi 5-7 óráimból 9-10 et csinálni, így augusztus végére több komplett napot tudtam szabaddá tenni, anélkül, hogy valódi szabadságot kellett volna kivegyek rájuk.

És hogy miben is merült ki ez a hatalmas nyár?
Hát kezdésnek, épp csak bemelegítőleg elmentem a Volt fesztivál utolsó napjára. Mivel aznap 11-ig még vizsgáztam, így egy igazán jó felütéssel kezdtem a nyarat. Ráadásul mint utóbb kiderült, ez a vizsgám is meglett, amiért bizony küzdenem kellett rendesen. Ciki- nem ciki, de odáig fajult a helyzet, hogy egy barátnőmet kellett megkérjem, vegye kezelésbe a facebookomat, hogy az aktuális jelszó hiányában még a kísértése se legyen meg egy esetleges - rettenetesen hasztalan - facebookozásnak.
És ez működött is, 6 napig nem volt semmi ilyen és tudtam végre tanulni.

No aztán következett egy Amszterdami családi hosszú hétvége, ahová apukámmal utaztunk ki, hogy meglátogassuk a bátyámat. Volt benne városnézés, egy kicsit vidék és még a tengerpartra is lejutottunk. Mondanom sem kell, zseniális volt.

Bros

Aztán voltam kicsit otthon, majd újabb Graz-Budapest-Graz inga után következett, a lassan már tradicionálissá váló nagypapás vakáció, amely azt takarja, hogy nagypapámmal elmegyünk Sopronba, majd onnan át Ausztriába a Semmeringhez és vissza. Ezt idén egy nappal kibővítettük, így már 3 éjszakás lett a dolog, megfűszerezve egy osztrák családi találkozóval is.
Aki látta az "intouchables" - című filmet, az már nem jár messze, bár nagypapám ennél fittebb és a Maserati helyett mi Suzukival nyomjuk.

Aztán újabb ingázás, majd irány Berlin!
Egyik nagy álmom teljesült ezzel, hogy odafelé kipróbálhattam a német vasút gyöngyszemét, az ICE 3 -at, az Ingolstadt-Nürnbergi gyorsvasúti szakaszon, amely lágy 300km/órás sebességgel igyekezett elkápráztatni a kedves utazóközönséget. Bár a közel 13 órás útból ez a produkció mindössze 50 percet tett ki, nagyon megérte a dolog.

Ezt külön le kellett fotózzam

Ez a Berlin egy hat napos kis kiruccanást jelentett, ahol is meglátogattam egy barátnőmet, aki már egy hónapja kint volt, majd 4 nap városnézés után leruccantunk Münchenbe, hogy egy kis bepillantást nyerjünk a bajor sörök világába is, mielőtt még egy parkban aludnánk, majd másnap hazautaznánk. Berlinről ódákat lehetne zengeni, mennyire zseniális város, de ezt most nem kívánom megtenni, elég az hozzá, hogy nagyon jó volt, pláne hogy mindenki beszél németül, ami itt Grazban megszokott, de hogy elutazom ezer kilométert és ott még szebben is beszélnek, az nekem kifejezetten tetszett.

Bernauer Strasse

Ezután megint következett 3 nap munka, majd irány Budapest és másnap hajnalban cserkésztábor.
Illetve a szakavatottaknak roverportya, mivel a nagy részét ez tette ki.
Mit ne mondjak, ez is nagyon jó volt, pláne a tudat, hogy ugyan sajnos már csak "passzív" tagja vagyok a csapatnak, mégis egy-egy ilyen kaliberű programon a mai napig részt tudok venni, annak ellenére, hogy külföldön élek. Persze ez már kicsit másról szólt, leginkább egy baráti társaság összejöveteléről, de hát 10 év után miről is szólhatna másról.

Aztán megint Graz, aztán megint Budapest. De ezegyszer végre egy ideig szünet. Sikerült augusztus végére mégiscsak annyi szabadnapot gyűjtsek, hogy majd 3 hetet egyöntetűen nyaraljak.
Volt ebben Balaton családdal, még egy kis fesztivál, osztálytalálkozó és végül, mint hab a tortára, egy bő hetes Horvátország a barátokkal, javarészt a néhai osztálytársakkal..

Legjobb reggeli, minigrill a parton

2 óra alvás után levezetni, a végül 13 órásra nyúlt leutat nem volt piskóta, de végül mindenki épségben megérkezett, pedig voltak dugók, viharok, és egyesek, akik bicikliúton próbálták megközelíteni az Adriát, autóval.
A kezdés ugyan stresszesen alakult, egy pénztárcának lába kélt, és az első éjszakákon mintha a Bora is lecsapott volna ránk, de aztán minden rendbe jött és végül egy nagyon jó nyaralást zártunk.

Rovinj-i naplemente, záróeste

És hogy azóta mivan? Hát csak a szokásos, a szombat éjszakai hazaérkezés után vasárnap volt egy rövid családi vizit, majd az esti vonattal már vissza is Grazba, hogy hétfőn ismét kezdődjön a munka.
Azóta pedig lassan - igen lassan - felpörgés az új félévre, a hátralévő teendőkre, miközben talán először ezen a nyáron, van néhány napom, amikor tényleg sehová nem sietek.

Lassan egy év távlatából

Azt ugyan az előző bejegyzésemben már pedzegettem, hogy mostanában alig van időm a blogot vezetni és így ritkábban, egy-egy nagyobb bejegyzéssel fogok hírt adni az aktualitásokról, azt azonban én sem terveztem, hogy jószerivel egy komplett szemeszter lefolyik két bejegyzés között.

Mentségemre szóljon, úgy volt már jó néhány hete, hogy írok egy bejegyzést, amit máig sem tudom, miért nem tettem meg. Pedig még a címe is megvan, "Nekifutás, pofára esés, több pad közt a földre ülés...".

Mindenesetre most egy lendülettel ezt a hiányt is pótolnám.

Anno valahol ott fejeztem be, hogy éppen elindult a második félév, az emelt óraszámú munka és úgy általánosságban egy újfajta helyzet alakult ki.

Nos ez valóban így történt, azonban a bejegyzésem után nem sokkal támadt egy olyan érzésem, hogy egy picit "tündérmese" - szerűen festem le a helyzetet, ami bár részben valóban indokolt volt, részben azonban korántsem csak tündérmese a helyzet.

A bejegyzés írásakor még valóban minden ilyen kis meseszerűen szépnek hatott, ám két-három hét múlva volt néhány esemény, amely egy kicsit felébresztette bennem azt, hogy nem mindig minden fenékig tejföl, és bizony a blogba sem ártana beleírjam a kudarcokat, máskülönben falsch képet kaphat a kedves olvasó.

Történt ugyanis, hogy a szemeszter első három hete után egy újabb, szintén 3 hetes tavaszi szünetünk jött.

Ekkorra nekem már mindösszesen egyetlen tárgyam volt hátra, a statika, minden mással végeztem az első félévből. Ezen azonban már egyszer elnyaltam februárban, és így az áprilisi második vizsgaidőpont következett. (Igen, ez itt kicsit más, egy félév kb 3 vizsgaidőpontot jelent, esetemben február, április és július)

Erre tettem fel mindent, mert júliusban a Volt-fesztivál ideje alatt volt a vizsga, így úgy gondoltam, ha szépen áprilisban lerakom, akkor júliusban szabadon elmehetek a Voltra, kiereszteni az évet, s ez amúgy is jó plusz motiváció lesz.

A szünetet azonban, - lévén hogy karácsony óta nem voltam otthon -, nem bírtam volna Grazban tölteni a füzeteim felett, így hát hazamentem, egyenesen tíz napra. Gondoltam, majd otthon tanulok, esténként meg szabadon tudok találkozni ezzel-azzal. ... Na meg ugye ahogyan ezt Móricka elképzeli...

Erős lendületemben annyi mindenkivel sikerült találkozzak, hogy belebetegedtem a rohangászásba, aminek hála alig tudtam érdemben haladni a tanulással, ráadásul "szabadnapot" kellett kivegyek, hogy kipihenjem magam, így lefújtam több másik, szintén fontos találkozót.

Közben persze, nehogy már lemaradjak az akciós jegyekről, még a Volt-bérletet is bevásároltam.

Aztán jöttem vissza, hogy a szünet utolsó hetét Grazban töltsem, mert addigra egy egyhetes labor-projekt volt meghirdetve, napi 4-6 óra laborral. Mindezt úgy, hogy szombaton pedig vizsga. (Mechanikából szombatonként szokott lenni).

Vasárnap este értem vissza, hétfőn egy 6 órás labor után dolgoztam további 6 órát, majd este azon kaptam magam, hogy készülnöm kellene a másnapi, szintén 6 órás laborra, miközben a statikához még csak hozzá sem jutottam.

Na itt rövid úton eldöntöttem, hogy mivel a munka fix, a statika meg nagyon fontos, így a laborról le kell mondjak, mert minden nem fog menni, abból csak a baj lesz.

Ezek után szépen maradt időm tanulni, majd szombaton le is vizsgáztam szépen statikából.

Illetve azt hittem, hogy levizsgáztam szépen. 

Úgy jöttem ki a teremből, hogy enyém a világ. Szinte mindent kiszámoltam, ezzel megvan az utolsó vizsgám, magyarán teljesítettem fullosan az első félévet, bekerülve ezzel az abszolút élbolyba.

A labor meg hát majd jövőre, de az úgy sem nehéz annyira, és bezzeg milyen racionális döntést hoztam, hogy nem vállaltam be mindent, akkor tuti bukom.

Odáig fajultam, hogy már az ösztöndíjakon gondolkodtam, mert úgy gondoltam, 30/30 kredittel erre már lesz esélyem.

Aztán jött két hét múlva az eredmény. 5-ös, = "nicht genügend" (elégtelen).

Hát, mit mondjak, egy világ omlott össze bennem. Azt hittem, menten elsírom magam.

Ott ülök, hogy mindent feltettem egy valamire, majd elszámolom a vizsgán a feladatokat (olyan gyermeteg hibákkal tarkítva, minthogy a jó megoldást áthúzom, és inkább egy alternatív, -természetesen teljesen rossz - megoldással kicserélem). Egyszerre hullottam az égből a földre, a "több pad közé", mivel így nemhogy a statika nem lett meg, s vele együtt az idilli állapot, hogy mindennel készen vagyok szépen időre, hanem a labor is hiába lett lemondva, nem beszélve arról az apróságról, hogy a Volt fesztivált is elfelejthetem.

Fokozván a helyzetet, még az is kiderült, hogy a nagy lendülettel beadott jelentkezési lapom a házon beül (mármint hogy a Karl Franzens Universitäten belül, ahol addig is dolgoztam) meghirdetett állásra, olyan szinten nem jól lett összerakva, hogy majdnem kiszórták rutinból az elején, úgy kellett odaszólni, hogy jó lesz az, csak hívjátok be interjúra...

Valamint a tavalyi nyarat olyan aktívan meghatározó munkám a Magna Steyr-nél idén nem jött össze, így ahogy mondani szoktam, idén nélkülem készül el a mintegy 4500 Mini...

Egy szó mint száz, volt némi stressz hangulata ennek a tavasznak, és igencsak nehezen tértem magamhoz ebből. Egészen konkrétan ez az eset kivételesen nem a még nagyobb lendületre, hanem egy mély kedvetlenségbe dobott vissza, aminek hála, csak a szerencse műve, hogy az utána lévő néhány zh-m jól sikerült.

Aztán persze ez az állásinterjú közben lezajlott, ahol ugyan előre tudtam, hogy valahol ez csak egy "színjáték" lesz, mégis az imént említett okból olyannyira stresszeltem, hogy úgy kellett kapaszkodjak a combomba, nehogy remegjen a kezem. 

Hát szóval bizonyos oldalról nem volt a legszebb időszak, azt meg kell jegyezzem.

Na de, itt egy újabb séma váltás következik, mert azért a régi jó kerékvágásból csak nem tértem ki teljesen és ezzel együtt ez a Grazi sztori is szépen tovább gördülni látszott.

Első sorban mint kiderült, az állásinterjú mindezek ellenére jól sikerült, látszatra hoztam a vidámabb formám, és végül valóban meg is kaptam az állást, véglegesen. Ja, apropó, ezt meg is jegyezném akkor, annak aki lemaradt volna netán, hogy le lettem végérvényesen szerződve jövő márciusig, hivatalosan is, heti 20 órára.

Mindemellett hamar rájöttem, hogy az, hogy idén nyáron nem kocsikat hegesztek, talán nem is akkora baj, hiszen ha ismét sikerült volna a Magna Steyrnél munkát kapjak, akkor bizony lett volna egy időszak, ahol heti 60 órában dolgozom, ami bár nagyon súlyos pénzekkel járt volna, ugyanakkor egy nagyon kemény és a nyugodt pihenéstől igen távol eső nyarat is egyben.

Ezen felül amikor lebetegedtem otthon, úgy lefogytam az amúgy is átlátszóan vékony versenysúlyomból, hogy eldöntöttem, most valami intenzív "hízókúrát" fogok kezdeni, természetesen a gyúrás és mellé szisztematikus evés kombóval. Végül is ugye, mikor máskor tudnám ezt megoldani, ha nem akkor, amikor elegendő időm van a kondihoz, és elegendő pénzem ahhoz, hogy egy "speciálisabb" (= sok hús, friss zöldség, gyümölcs) diétát folytassak.

Ezt még a lakótársammal egy turmix géppel meg is fejeltük, így pikk-pakk azon kaptam magam, hogy elképesztően egészségesen élek, már legalábbis ami a táplálkozást illeti.

Annyi gyümölcsöt szerintem korábban egy évben nem ettem, mint mostanában, a reggelik új értelmet nyertek ismét, ahhoz meg, hogy egy húsos vacsorához egy színesebb saláta alap legyen, pláne nem voltam szokva.

Meg is jött az első apróbb eredménye, mert úgy 4 kg-ot fel is szedtem már. (jó jó, tudom, nálam 14-nél kezdene el látszódni, de legalább haladok!)

Ez adott némi plusz lendületet és aztán azért a második féléves tárgyaimból is elkezdtem szép lassan gyűjtögetni a pipákat. Bár a szemeszternek vége, és most nyári szünet van, a szeptember, - éppúgy, ahogyan tavasszal a március -, még szerves részét képezi az előző félévnek, így néhány tárgyból lesz még zh, vizsga, vagy netán egy komplett kurzus.(Rendhagyó valóban, de van egy tárgy, ami első féléves, de most szeptemberben lesz belőle kurzus).

Ráadásul azért a Volt sem maradt el teljesen, hiszen az utolsó napja pont egy napon volt a statika vizsgával, így a reggeli vizsga után, a nyári szünet méltó kezdése képpen felültem egy vonatra és átugrottam Sopronba, hogy ha nem is végig, de legalább egy napra ott lehessek a kedvenc fesztiválomon.

No igen, és persze a statika. A vizsga az év zárásaként július elején lezajlott, de eredmény még nincs, én pedig az előzőekből kiindulva, szíves engedelmetekkel, egy árva pillanatig nem pedzegetném, hogy vajon hogyan sikerült. 

Bár ez a tárgy valóban valami egészen más szinten mozog, mint az otthoni volt, mégis azért egy igen furcsa dolog ez, hogy odahaza ez volt a kedven tárgyam, életem legelső egyetemi vizsgájaként ezt tettem le. Imádtam, a legjobb tanár tartotta, akinek az óráira azóta is szeretettel gondolok vissza, ráadásul második félévben korrepetálásokat tartottam statikából, azt hiszem sikerrel, és mégis, itt megszenvedek vele, de rettenetesen...

Lassan olyan lesz ez a tárgy számomra, mint a német felső fokú nyelvvizsga volt, hogy sokadszorra futottam neki, mire meglett, pedig minden egyes alkalomra úgy mentem el, hogy már bőven eleget tudok, és mindannyiszor kiderült, van még feljebb.

Mindenesetre, akárhogyan is van, most nyári szünet van. Három napja vagyok itt éppen 11 hónapja, tehát lassan egy éve lakom Grazban.

A nyár pedig, így hogy nem dolgozom a Magna Steyr-nél idén, egészen szeles, de közben tökéletes.

Heti 2,5 napot dolgozom, a maradék pedig szünet, így ha az ingázást túlélem, szinte bármire van időm a nyáron, ennek megfelelően olyan sűrű a nyaram, hogy augusztus 31.-ig szinte ma van az utolsó semmittevős napom. Ráadásul az osztrák jóléti világ újabb szele csapott meg, ezúttal a 13. havi fizetés képében, így több különlegesebb program is úgy fest, a nyár részét tudja majd képezni.
De hát elvégre is, fel kell töltődni, hogy aztán szeptemberben újult erővel nekiálljak, ezegyszer valóban, a harmadik félévemnek.

Új félév, új élet

Talán lassan három hónap is már, mikor utoljára "bejelentkeztem" Grazból, úgyhogy ideje volt már egy újabb híradásnak, pláne hogy időközben mennyi minden történt.

Az utóbbi időben a posztjaim némileg csökkentő tendenciát mutató megjelenésének az tudható be, hogy a könnyed indulás és a sok újdonság mostanra átváltott kemény egyetemi életbe, amely bár rendületlenül tele van újdonságokkal, mégis már nincs időm minden egyes mozzanatra egy cirkalmasabb posztot írni, így maradnak a nagy nekifutások, és az azzal járó egyszeri, de velős bejegyzések.
Ennek lelkületében ma írnék is egy kisebb beszámolót az utóbbi hetek történéseiről.

Januárban ott fejeztem be, hogy kezdődik a "vizsgaidőszak", ami a szó szoros értelmében ugyan nincs, de valami hasonló mégiscsak történik. Nos ennek pénteken majdnem a végére is értem, ami azért is érdekes, mert ugye időközben március van, ami nem csak az elnyúlt idő, hanem annak ténye miatt is érdekes, hogy közben három hete folyik a második félév. Ez otthon elképzelhetetlen lenne, hiszen egy komplett vizsgaidőszak áll a rendelkezésünkre, amely után a második félévet az első - sikeres - befejezése után kezdhetjük meg, annak fényében.
Itt azonban ilyen nincs. 14 hét egy Szemeszter, és ez itt pont. Ezen nem sok minden nyúlik túl, vagyis ha az első féléves tárgyakkal/vizsgákkal nem vagyunk kész a 14 hét alatt, (tehát mondjuk mindent 2 hét alatt lezavarni, elsőre), akkor a vizsgák további fordulói a második félév ideje alatt vannak. A köztes idő többé kevésbé stressz mentes szünet.
Igen ám, azonban azon kapni magunkat, hogy miközben a második félév pörög, lassan jönnek az első zh-k, nekünk még mindig az első féléves vizsgákkal, leadandókkal kell törődni, amelyekből sok olyan, hogy eleve akkor kerülünk hozzá első alkalommal, nos az egy nehéz helyzetet tud szülni.

Ez számomra az utóbbi hetekben erősen a BME hangulatát idézte, tekintve hogy a ~ heti 2 vizsga mellé heti 20-24 órában dolgoztam, valamint igyekeztem maradéktalanul részt venni az egyébként rendületlenül folyó órákon.

És mindezt miért, és hogyan is alakult, nos erről pillanatokon belül bővebben:

Történt ugyanis, hogy januárban, miután visszajöttem a karácsonyi szünetről, kezdett világossá válni, hogy azon bejáratott és imádott munkahelyemen, ahol anno nyaranta már sokszor dolgoztam, valami kialakulóban van a számomra. Erről korábban már írtam, hogy ez tervben volt már tavaly májusban is, azonban akkor különböző technikai okok miatt meghiúsult, így más után kellett nézzek.
Most azonban úgy tűnt, nagy lassan, de valóban beérik mindazon évek kemény munkája, amit itt eltöltöttem, és ami alapul szolgált egy tökéletes kezdésnek. Ugyanis úgy hozta a sors, hogy februárra, - amikor is az emlegetett okokból itt ún. szemeszterszünet van -, kaptam egy állást ezen régi egyetemi munkahelyemen.
Ez akkor még csak egy kis "feltankolás" címen futott, hogy szünet lévén, egy hónapig heti 20 órában tudjak némi pluszra szert tenni, azonban közben egyre világosabbá vált, hogy amellett, hogy szeretnének alkalmazni, szükség is lesz a munkámra februárt követően is.
Így történt, hogy március 1.-ével már egy új szerződés birtokában folytattam korábbi tevékenységeimet, amely különlegessége, hogy egy EU-s projekttel bíztak meg, amelynek keretein belül különböző könyveket kell megrendelésre digitalizáljak, melyekből egy szerverre való feltöltés után e-bookot generálunk a kliens számára. Ebben az az érdekes, hogy jelenleg én vagyok a Graz-i Karl Franzens Universität illetékes munkatársa, aki a projektet lokálisan kezeli, akit az EU közvetlenül finanszíroz, és akinek a munkája egy 22 könyvtárat (köztük a Széchenyi könyvtárat is) magában foglaló projekt részét képezi.
Állítólag még az ügyben érintett konferenciákra is én fogok járni az egyetem nevében.

Visszatérve a munkahelyre, a helyzet kivételesen tökéletes. Az állás ugyanis, ami márciussal megüresedett, és amire engem szeretnének felvenni, gyakorlatilag a korábbi munkám és ezen EU projekt közös futása lenne. Mindezt egy bombabiztos egy éves szerződésben, amely ugyan heti 20 órás munkát jelent, amely nem kis megerőltetés és felelősség, egy komoly fizetést és minden egyebet magával vonzana, beleértve a biztosítást (a gyermekeim számára is?! :-D ), nyugdíjat, stb.-t.
Mindez azonban még függ a levegőben, hiszen a helyzet némiképp tipikusan bürokratikus, jelzem előre. Szóval ahhoz, hogy itt egy tényleges állást kaphassak a meghirdetett helyre, szükséges, hogy már eleve az egyetem "belső" munkatársa legyek, tehát aktív munkaviszonynak kell fenn állnia. Ha ez megvan, pályázhatok ama bizonyos állásra, mit eleve nekem szántak, ami paralel futna ezzel az EU-s projekttel. Mivel a munkaviszonyom ezzel az EU-s projekt-tes szerződéssel fennáll, így 2 hete be is adtam a pályázatom a kiírt állásra, amely nagyjából ugyanezt a munkakört töltené be, egy valamivel magasabb fizetéssel.

Ugyanis erre a napokban jöttem rá, hogy igen, az itt kapott fizetésem már többé nem diák fizetés, hanem kezdő felnőtt fizetés, amelyben az érdekes, hogy a munka kitétele, mint "közepesen kvalifikált könyvtáros" van deklarálva, amit én ugyan elvben nem töltök ki, ám a korábbi munkatapasztalatom több, mint elég.

No lényeg a lényeg, én egészen meg voltam hatódva azon, hogy amikor az állást kiírták, elsőnek a rokonom küldte át e-mailben, hogy jelentkezzem be, ha kell, segít szívesen. Majd másnap bemenve a munkahelyemre, a főnököm, és két kolléganőm is jelezte, kiírták a pályázatot, szívesen segítenek jelentkezni. Én pedig ott álltam, hogy hát ennyien régen nem szurkoltak azért, hogy egy állást megkapjak, amit ráadásul megpályázni, igazán nem bonyolult. Végül kedélyesen közölte a főnököm, hogy kvázi mindegy, hogy hogy alakul, én mindenképpen fel leszek véve, vagy így csak az EU-s projektre, vagy a másikra.
Szóval azt hiszem elmondhatom, "a hihetetlen ismét valóra vált", s idővel valóban beért mindazon évek munkája, amit itt eltöltöttem, és amivel elértem, hogy megbecsült munkatársként, visszavárjanak.

A "régi-új" munkahelyem

Jelenleg egy saját irodám van, egyedileg kialakított munkarendben dolgozom, és mit ne mondjak, rettenetesen élvezem. Összehasonlításképpen a Sony-s melóhoz, két dolgot fűznék hozzá:
végig és bármikor le tudok ülni munka közben, valamint a napi 8 óra munka, nyolc órát jelent, ebédszünetestül.

Ahogy említettem, igen, az egyetlen egy bökkenője a helyzetnek, hogy bizony heti 20 órát dolgozom, amely egy valamire való műegyetem mellett igencsak nagy megerőltetést jelent. Időrendben ugyan adott, hogy a heti 20 óra beleférjen, ám a tanulással együtt már igencsak nagy koncentrációt igényel.
Nem beszélve arról a tendenciáról, miszerint "új félév, új élet", vagyis jelenleg, talán elsőre életemben, de majd minden előadásra és órára bejárok, amely mindennap 8-as kezdést jelent. Rájöttem ugyanis, hogy azért csak-csak mindig abból vannak a gondok, hogy valamely tárgynak az óráin otthon aludtam, mondván, azt ráér megtanulni füzetből... Aztán németül mégsem ugyanaz megtanulni 300 oldalt, mint magyarul, pláne ha a szavak fele olyan szakirányos, hogy a szótár tartalmát sem képezi.
Egyszóval márciustól dolgozom, nagyjából kétszer annyit, mint mindez idáig, ez hétfő-péntek 6-6 órát, szombatonként pedig 8-at jelent, ami a már megszokott hatnapos munkahetet erősíti.

És ezzel vissza is érnék mondandóm első mondataira, miszerint jelenleg zajlott az előző félév vizsgáinak a zöme számomra. Nos kérem, az utóbbi két hét volt azt hiszem ama valódi puding, melynek próbája az evés. Vagyis heti 2 vizsga (vagy zh), 20-24 óra munka, mellette full time egyetem. Úgy fest minden megvan, így aggodalomra semmi ok, ám azt állíthatom, utoljára a BME-n éreztem így magam, hogy napi 4-5 óra alvás, és csak a napok túlélése, játszás a 2-esre... De valahogy ennek is van egy csodálatos hangulata.
Pláne ha legalább mindezért annyit megtehetek, hogy reggeli helyett tovább aludjak, majd a Billa-ban vegyek egy hi-tech szendvicset.
Mert hát valljuk be, nem véletlenül mondtam igent erre a heti 20 órára. Pontosan amiatt, mert az előző félévben egészen január közepéig azzal küzdöttem, hogy kijöjjek pénzügyileg a szűkös minimumból, amely annyi stresszt okozott, pláne tartalék híján, hogy azt éreztem, bármit, de ezt soha többet!

Ezt főképp azoknak, akik szerint ingyen van az egyetem

Most ha úgy tetszik, szintet léptem, egy lépést előre a totális létbiztonság felé, amely bár emlékeztet a szocialista emberre, aki ha kussol és többet dolgozik, talán egy Trabantra is telik majd, mégis úgy érzem, ha mindezért megtehetem, hogy nem kell minden cent után rohangásszam, hogy van pénzem (nem, nem időm, pénzem) egy mozira, bulira, vagy csak hogy főzés helyett valamerre egyek a városban, már megérte.
Persze főzni változatlanul imádok és szoktam is, majd mindennap, de mégis, ha nincs a kényszer, valahogy jobban esik minden.

Karl-Franzens-Universität Graz

Vége a Sonynak, vége a James Bondnak

De legalább is az én megközelítésemből.
December 29.-vel ugyanis befejeződött a promóció és ezzel együtt a közös munka a Sonyval, amelynek végső honoráriumát a mai napon rendre meg is kaptam.

Ez volt életem első teljesen saját munkája, vagyis az első olyan munkám, amit egyedül találtam, és az égvilágon senki sem segített benne.
Erre azért vagyok büszke, mert ezzel egy olyan gyöngyszemet is találtam, amely fizetését tekintve osztrák szinten is kiemelkedő volt, ami így - bár helyenként rázósan -, de összességében nagyban elősegítette, hogy ellegyek és tanulhassak idekint.

A rázósságát az okozta, hogy a szerződésben a fizetési határidő rendhagyó módon a következő hónap 15.-e volt, ami jó szokással azt jelentette, hogy 14.-e előtt nem kaptam fizetést.
Ezt megfejelte az a tény, miszerint mindig csak az azt megelőző hónapban ledolgozott - vagy készenlétben töltött - napokat fizették ki és nem a 15.-ig ledolgozottakat.
Aztán jött két totál váratlan helyzet, egyszer szimplán a Bank késett másfél hetet a kifizetéssel (jóllehet, ezt illő módon honorálta is aztán), majd utána a szerződésem "nem megfelelősége" okán kaptam csökkentett fizetést, aminek maradék részét csak most kaptam meg, a következő adaggal együtt.
Összegezve a helyzetet, teljesen korrekt módon tartották magukat a szerződéshez, habár ez mit sem segített olyankor, amikor a várt összegek helyett egy annál jóval csekélyebbet kaptam,
vagy hogy az utóbbi időben a számlám egyenlege helyenként a 0-hoz konvergált, mi több tegnapig bezárólag mínusz 16 centtel volt feltöltve.

Na de!
Azzal a csodálatos ténnyel egybekötve, miszerint kaptam egy állást a régi jól bevált helyen, vagyis az egyetem könyvtárában, ahol anno már többször is voltam nyári munkán, és ahol nagyon szerettem dolgozni, úgy fest, egy jó időre helyreállt a pénzügyi helyzetem, ami nem kis stressztől és kellemetlen helyzettől kímél meg.

Azonfelül bejelentkeztem nyári munkára a drágalátos Magna Steyrhez, ami bár sokára dől el, - és korántsem biztos a siker -, ha bejutok, sikerül egy olyan hosszú távú stabil helyzetet teremtsek, amit már tavaly meg tehettem volna, ha nem veszek azon lendületemben egy iPhone-t.

De hát mindenki a maga kárán tanul, vagy legalább is igyekszik tanulni belőle.

Egyébként pedig vizsgaidőszak van.
Illetve nincs, mert itt olyan igazából nincs, de kezdődnek az első vizsgák.
Ehhez még dióhéjban annyit, hogy az itteni rendszer szerint a vizsgák zöme a szorgalmi időszak végén található, majd a két szemeszter között van egy úgynevezett szemeszterszünet, ami elvi síkon az otthoni vizsgaidőszaknak felelne meg, itt azonban az egy tényleges szünet, vizsgák csak elvétve vannak benne, ha már máshol nem volt rá hely.
Vizsgaidőpontok pedig nem tízesével tolonganak, hanem rendszerint egy van, meg egy pót úgy másfél hónappal később.

Na de, ez nem kímél meg attól, hogy az érkező vizsgákon maradéktalanul - és sikeresen - részt vegyek, úgyhogy megyek is tanulni.

Apropó, elnézést a sok részletért, de hát elvégre ez egy napló, amibe pont ezeket lehetne megörökíteni.

Ps: A szerződésem "nem megfelelősége" azt takarta, hogy első ízben mint csökkentett munkaidős voltam bejelentve, ami adómentes fizetést, viszont egy havi max. keresetet jelentett. Ezt túllépve kellett egy részmunkaidős szerződést kötni, vagy is az eredetit erre meg újítani, és így az már lehetővé tette a több munkát és az azzal járó többlet fizetést.