2015. március 12., csütörtök

Valami egészen új

Igazából lehetne a "ferencesektől szentpéterig" is a cím, de mivel ez némileg megtévesztő tud lenni, maradjunk annyiban, hogy volt némi komoly változás az utóbbi időben, amiket mindjárt részletesebben is kifejtek.

Meglehetősen régen írtam már, habár ez relatíve megszokott, azért ez a röpke három hónap nagy szünetnek számít még nálam is. 
Bár már korábban is szívesen írtam volna, szokásomhoz híven jobb szerettem volna megvárni, amíg kialakul néhány érdembeli történés.

Hát először is kezdjük el ott, ahol legutóbb abbamaradt:
Valahol december elején, meglehetősen leterhelt állapotban írtam az utolsó bejegyzést, ami bár nekem kevésbé volt szembetünő - igen tudom, hogy ez hosszú "ü" lenne, de valahogy eleddig nem találtam rá arra a gombra ezen a stájer klaviatúrán, örülök hogy van "ő"-m -, azért páran kérdezték utána, hogy vajon minden rendben van-e, hiszen valamivel elütött a megszokott hangulattól.
Igazából akkor nekem ez fel sem tünt, de kis idő múlva, valahol december eleje, közepe felé tudatosult, hogy a teljes kiégés és leépülés küszöbére sikerült keveredjek.
Nyáron már voltak jelei annak, hogy - szebb megfogalmazás híján - idegileg kezd kikezdeni ez a küzdelem, de akkor még nem tünt olyan intenzívnek a dolog, meg a nyár közeledtével elhittem, hogy ez pillanatok alatt eltünik majd. Persze ez korántsem volt egy drasztikus valami, nem is ezért írom, inkább csak arról van szó, hogy egy hosszú folyamat során lassan, de rettenetesen elfáradtam, ami aztán magával rántotta az egyetemi teljesítményemet is, ami idővel rejtve, de szépen elkedvetlenített, és berántott abba a körbe, ahol az egyetemi sikerek hiánya a motiváció vesztését okozták, olyannyira hogy már nem tudtam belőle felállni, átbukni egy komolyabb vizsgán és valami újat kezdeni.
Egyszerüen leálltam, kis vizsgákon, teszteken haladtam, de szellemileg nem voltam képes egy komolyabb témát a magamévá tenni. Közben pedig nem volt semmi, ment a munka, ugyanott voltam mint azelőtt, minden szinten.
Ez utólag visszanézve gyakorlatilag annyit tett, hogy 2013 őszén a heti 30 óra munkával feldobtam egy labdát, ami egy kicsit magasra és egy kicsit túl messzire szállt. Nem nagyon, de pont. Az adott egy alaplöketet, de az még nem volt vészes, pláne hogy 2014 áprilisától abbamaradt. Akkortájt még bőven volt bennem akarat, nem volt probléma egy-egy 30-40 órás müszakot letolni az egyetemért, valami beadnadó miatt. Aztán egy nagyon eredményes április-május után júniusra eltört valami, leginkább amiatt, mert egy vizsgán csúnyán megbuktam, ami az addigi - nem reális, de reménynek ott lévő - tervet, miszerint 6 szemeszter alatt befejezem az egészet, elillant.
És ez nagyon megütött, mert addig, ha naivan is, de elhittem, hogy be lehet fejezni ennyi munka mellett is időben ezt az egyetemet, vagy ha nem, hát majd a legvégén egy picit ráhúzok. De hogy már ott, 2 év után ez eldőljön, az nem jött jól.
Ezt követte egy adag kapkodás, vízoltás és a küzdés azért, hogy de-de, azért még van erre mód, csak egy pótvizsga, csak egy augusztusi időpont kérdése az egész, stb...
Aztán beláttam, hogy nem, de nagyon nem! És nem azért nem, mert nem lehetséges matematikailag, hanem mert nem bírom fizikalilag, sehogysem.
Ez akkora stresszt hozott magával addigra, hogy alig tudtam aludni.
Ekkorra született meg az elképzelés is, hogy ideje váltsak, ideje új helyre költözzem, mert ha valami, hát az bizonyosan meg fogja változtatni a körülményeket.
Aztán jött a július, valahogy kiszenvedtem az egyetem végét, ledarálva nagyon sok apró, 1-2 kredites, de sok hercehurcát jelentő tárgyat, labort. Aztán valahogy itt kellett volna befejezni, de még megtoltam egy lapáttal és bevállaltam egy vizsgát július 24.-ére. Kellett ugyan a tárgy, de ennyire nem fontos egyik se, pláne hogy bukó lett belőle, ami persze kódolva volt addigra, csak még nem láttam előre.
Közben a munkában is egy soha nem látott hajtás állt be, ami júlis végére egy iszonyatos munkamennyiséget hozott össze. Ez végül ott is egy-egy 14-18 órás müszakot jelentett, mire végre befejezve többé kevésbé a dolgokat augusztussal elmehettem szabadságra.
Mondamom sem kell, hogy Horvátországba úgy keveredtem le, hogy 18 óra munka után két-két óra alvással vezettem le 15 óra alatt, ami így annyira nem vált pihentetővé.
Aztán 6 hét fizetés nélküli szabadság, Magna Steyr, autógyár és szalagos munka.
A maga nemében minden jó volt, csak így egyszerre sok és ezt egészen őszintén csak akkorra realizáltam, amikor ősszel nagyon hamar, már novemberre teljesen energiavesztettnek éreztem magam, aki meglehetősen távol van egy valódi effektív egyetemi munkától. Mindezt ugye egy elvileg vett nyári - és pihentető - szünet után kicsivel.
A költözésre nyáron végül nem került sor, így maradtam is a ferenceseknél, ami sok szempontból még nagyon jó volt, de már bőven érett volna egy váltás.
Aztán, hogy visszajussak oda, ahol az egész történetet elkezdtem, tehát decemberre, gyakorlatilag összeroppantam. 

Leraktam ugyan kisvizsgákat, de lényegit ekkor sem, ráadásul már érezhetően a kapacitásaim legalján voltam, hiszen kétszer sem bírtam letenni egy, noha nagyon nagy, de kizárólag magolós vizsgát, ami nálam mindig is sokkal odébb volt egy számolós, feladatmegoldós témától.
Ekkorra vált világossá, hogy tulajdonképpen beakadtam. Hiába minden erőfeszítés, nem haladok az egyetemmel érdemben, ez flusztrál, de kikerülni ebből a jelenlegi állapotban ugyanakkor szinte lehetetlen. Túl sok a munka.
Ekkor jött el az a pillanat, valahol december elején, hogy a főnökömet megkerestem és közöltem, hogy hiába a korábbi tervek, nem fogom bírni februárig/márciusig a dolgot, muszáj valamit kezdjek a munkaóráimmal, mert ez így nem fenntartható.
Hihetetlen, de a főnököm újfent nagyon konstruktívan ált a dologhoz, és mint ahogy fogalmazott: "Mindig is megmondtam, hogy az egyetem az első. Ha most ez kell, elintézzük, azért vagy itt, hogy az egyetemet csináld."
És tényleg, pár szerencsés dolog kellett ehhez együttesen, de végül 2 nap alatt kialakult, hogy tudok dolgozni már januártól heti 8 órában, a maradék 12 órát pedig egy kolleganőm "elvitte", aki szívesen dolgozott volna aktuálisan éppen többet, így minden simán ment. 
És itt el is érkeztünk az első nagy újsonsághoz, mégpedig, hogy 2015 januárjától időszakosan, de már csak heti 8 órában, vagyis mindössze heti egy napot dolgozom. Mindezt pont úgy, ahogy épp kijön, helyenként szombatonként. Szóval kifejezetten kényelmesen.

Ez már megadta azt az alapot, hogy tudtam, már csak januárig kell kibírni, utána be fog indulni valami más, valami újszerü. Ez sokat dobott a dolgokon.
De ez még korántsem volt elég. Mint említettem, gyakorlatilag megfeneklettem az egyetemmel, hiába a sok kis vizsga és teljesített tárgy, majd másfél éve nem tettem le komoly, 6 kredit körüli vizsgát, amik pedig elengedhetetlen részei, sőt, mérföldkövei a képzésnek.

Ezen felindulva, kis otthoni pihenés után kitaláltam, hogy a legjobb az lesz, ha december végével már visszamegyek Grazba, és a karácsonyi szünet maradékát is kihasználva nekilátok a tanulásnak, ami immáron heti 8 óra munka mellett végre valami tényleges haszonnal kecsegtet.
Aztán volt karácsony, aztán visszamentem Grazba.

Megérkezve a "kollégiumba", vagyis a ferencesekhez, amit hát az egyszerüség kedvéért nevezhetünk kollégiumnak is, tekintve azt a részét, ahol mi diákok laktunk.
Na szóval visszatérve, úgy december 28.-án olyan ideges lettem - némi, fogalmazzunk úgy, hogy váratlan érvényesítésén a házszabálynak -, hogy még azon éjszaka írtam az ismerőseimnek lakás ügyben, mert ott és akkor újjáéledt az az amúgy is régen érlelt vágy, hogy elhúzzak a, vagyis hát kiköltözzek.
Ez annyira masszívan megérkezett nálam, hogy még másnap lementem bejelenteni, hogy én személy szerint lelépnék január végével, mert - ahogy fogalmaztam, amúgy helyesen - nagyon szükségem van némi klímaváltozásra a környezetemben.
Ez aztán kis szerencsével ismét csak jól alakult, az egyik lakótársam szerzett is utánamra rögtön valakit, így a váltás senkinek nem okozott pénzügyi kiesést, én pedig boldogan távozhattam az ismerőseimhez, ahol is épp kicsivel azelőtt vált szabaddá egy szoba.
Félre értés ne essék, én nagyon szerettem ott lakni, sok mindenért hálás is vagyok, de azért kétésfélév hosszú idő, és nem véletlen született meg már 2014 tavaszával, hogy váltani kellene.
Így hát alakult a követkeő újdonság, miszerint végülis február elejével elköltöztem.   
Bár anno, még cserediákként ponthogy egy lakásban laktam, valójában ez nekem azért egy nagyon nagy lépésként maradt meg, mivel a komplett TU Graz-os pályafutásomat eleddig a ferenceseknél lakva intéztem, mostantól pedig már valami egészen más van.
És igen, ez az az emlegetett szentpéter, alias St.Peter, amely városrészbe most költöztem, nagyon közel az egyetem egyik campusához, az Inffeldgassehoz, aminek egyik legnagyobb előnye a 0-24 nyitva tartó ún. Lerncentrum, ami mint alternatív könyvtár/tanulóterem áll rendelkezésre, éjjel-nappal. És tényleg nagyon jó.

És hogy miért csak most írok?
Heroikus küzdelem árán, de végül úgy tünik, valahol a jeget is meg sikerült törnem nemrég és végre ismét leraktam egy komoly vizsgát, (dinamika), aminek az eredménye egészen frissen úszott csak be.
Bár ezt megint megelőzte egy február eleji bukás, no meg ez volt ama bizonyos július 24.-ei vizsga nekifutás is, de - noha a professzor heves ellenzésére (akkorát buktam február elején, hogy gondolom nemhitte, hogy ez reális, pedig csak figyelmetlen voltam) - végül nekimentem a február végi "pót" vizsgának, vagyis második időpontnak, ami meg is hozta az eredményét. 
És hogy ez miért is ilyen fontos?
Ez volt az utolsó vizsga az első Studienabschnittből, vagyis a komplett első évből, ami előfeltétele az 5. és a 6. szemeszternek. Így innentől kezdve szinte bármilyen vizsgát, inkl. Bsc diplomamunka, megcsinálhatok saját tetszés szerint bármikor.
Értsd: olyan súlyú ez itt, mint egy anatómia vagy római jog vizsga, meg is kérik az árát.
(Ja és nem, már egy csomó minden megvan a második évből is, csak azok előfeltételhez nem kötöttek). 

Úgyhogy most az van, hogy január óta nagyon nagyot forgott itt velem a világ, új helyre költöztem, nagyon keveset dolgozom, nagyon jól érzem magam, iszonyúan kezdek újra kipihent lenni, és mint nézem, végre az egyetemen is beindulni látszik ismét a szekér.
Közben technikailag most közel feleakkora fizetés mellett közel kétszeres lakbért fizetek, minden más a tartalékaimból megy. 

Kérdés, ezt meddig győzöm pénzzel, kapok-e szerződés hosszabbítást április utánra? Hiszen még mindig csak helyettesítek egy néhai kolleganőt és ki tudja kapok-e idén bármelyik cégnél nyári munkát, vagy ez idén megint másképp alakul? 

Hát ezekről majd legközeleb, addigra talán én is többet tudok. 
De akárhogyis, ez a dolog már most megérte, a 8 óra pedig meglátjuk meddig tarható.