Aztán pihenés, aztán egyetem.
Mint elébb említettem, három hét után új helyre osztottak be.
Ez pedig a bal hátsó ajtók beszerelése, valamint a coupé (Mini Paceman) esetében az első - és egyetlen - ajtóé.
Ez egy jóval összetettebb munka az előzőnél, rengeteg hibalehetőséggel, így eléggé oda kell figyelni, ami persze jó, mert folyamatosan van történés.
Mivel az előző helyen a tenyerem és az ujjaim eléggé kezdtek rottyon lenni, gondolkodtam magam is valami áthelyezésen. De közben bennem volt a félsz, hogy mi lesz, ha olyan helyre tesznek aztán, ami nehéz, és csak a probléma van vele. Na aztán úgy alakult, hogy ezzel nem kellett túlságosan sokat foglalkozzam, mivel felsőbb utasításra áttettek máshová, megoldva ezt a dilemmát.
Maga a betanulás nem volt egy egyszerű dolog, sőt az elején olyannyira nehezen ment, hogy csak az nyugtatott meg, legalább nem én kértem magamnak ezt.
Nem azt mondom, mindenbe belejön az ember, de itt azért kezdésre 2 órát vett igénybe, mire felfogtam, hogy mi a sorrend, mi miután következik és egyáltalán mik a feladatok.
Szerencsére a nagyfőnök is azzal kezdte, örüljek, ha másnapra menni fog önállóan, de ha nem, az sem gond, majd azt mondjuk, rossz volt a tanár. Aztán elment röhögve. De ami tény az tény, itt mindenki nagyon rendes és nagyon jól ösztönzik az embert. Amint jól megy bármi, nagyon megdícsérnek, és ha rontok valamit, csak megnyugtatnak, hogy nyugi, ne kapkodjak, ne siessek, nincs gond, ha még nem megy, stb.
És persze tudja az ember, hogy azért a dolgoknak egy ponton túl menniük kell, de ezek a kis gesztusok mégis pont elegek arra, hogy annyira megnyugtassák az embert, hogy mire észreveszi magát, már jól is megy.
A dologban ráadásul az a jó, hogy ez a tevékenységi kör nehéz, de ezt mindenki tudja, olyannyira, hogy az elején egyszer a flexelés közben a főnök odajött és kérdezte, hogy minden rendben van-e. Mondtam neki, hogy persze, jól
megy a szekér, mire mondta, hogy igen, ez egy laza állomás, bezzeg az ajtóbeépítés, "na az egy szar!".
Hát ez a mondat gyakran felsejlett az első napokban, de aztán hamar rájöttem, hogy jót tett ez a kis változás.
Ráadásul egy idő után már eléggé jól ment, mitöbb olyannyira, hogy a negyedik héten még odáig is eljutottunk, hogy az öreg róka, a jó öreg Peter meg is kérdezte a nevem. Ez azért is fontos, mert előtte kizárólag annyit tudtak, hogy magyar vagyok. Ennek köszönhetően a főnök - a korábban már említett Franz - eleinte csak "Ungaro"-nak hívott, később azonban egy óvatlan pillanatban áttért az Ungarische Szalámira. Aztán mikor a helyzet hogy adta, de néha a lendület hevében egyszerűen csak Szalámiként lettem említve. Na most ember legyen a talpán, aki kibírja röhögés nélkül, amikor a főnök valahonnan a sor másik feléről átordít, hogy szalámi, mi van már megint?!
Én nem szoktam, de még a főnök se.
Na de meg ez a Peter, süket mint a nagyágyú, ennek köszönhetően ordít, de mindezt olyan tájszólásos stájerben, hogy a fal adja a másikat. Ráadásul az a tipikus jóféle, amelyiknek ha visszakérdezel, hogy "tessék", nem átvált hochdeutschba, hanem csak még jobban ordít. Úgyhogy rövid, de velős beszélgetéseink szoktak lenni.
De amúgy nagyon kedves mindegyik, bár elsőre szokatlannak tűnnek, igazi aranyszívük van, és ha kicsit is beljebb kerül az ember, kifejezetten jó hangulatú társaság. Én igazából nagyon megkedveltem őket, főleg így a hatodik hétre, és bár az egyik felem már kívánja a váltást, valahol mégiscsak azt hiszem hiányozni fog. Emlékül a Szalámira vittem is ma a Franznak egy Pick-et, igaz a Billaból, de legalább eredetit.
Nyilván így hogy az ember csak egy pár hetet van itt, sokkal könyebb a dolog, benne van a tudatban, hogy nem ez lesz minden nap, de mégis úgy vagyok vele, hogy nekem ez azért mégiscsak tetszik, hullámvölgyes persze és a műszakváltás sem emberbarát, de - bár jövőre nem tudom még mi lesz - lehet újra visszatérek.
Még a régi jó Fritz-el (vagy zel vagy cel? Foggalmam sincs) is sikerült többször összefussak. Kis frissítésként, ő volt, aki anno két éve betanított a hegesztéses állomáson. Igazi régi osztrák munkásember, nagyon kedves, még teljesen emlékezett is rám, pedig mindössze néhány hetet voltam itt. Szóval jólesett újra látni.
Az áthelyezésrőlmmég annyit, hogy erre azért került sor, mert menet közben elindult a Minik gyártásának fokozatos leépítése, ami azt takarja, hogy 2016 tavaszán leáll a komplett termelés, megszűnik a gyártás, majd 2017-től elindul valamely BMW gyártása. Emiatt a kezdeti műszakinkénti ~185db Miniről leredukálódott ~160-ra, ami azt vonzotta már maga után, hogy a szalagot lassították, bizonyos állomásokat (köztük az én első három hetes helyemet) összevontak, a felszabaduló munkaerőt pedig elkezdték elbocsátani. Szomorú látvány ez is, de szerencsére, bár ez sem egyszerű, de ha minden igaz, a BMW indulására már mindenkit újra felvesznek. Addig pedig valamilyen szisztéma szerint fokozatosan leépítenek.
Nekem pedig jön az utolsó nap, némi túlórával, aztán egy hosszú hétvége és ezzel hivatalosan is befejeződik az idei év és az idei nyár.
Szerdától ismét egyetem, amely most egy otthonülős, soktanulós, nehézvizsgás valami lesz (remélem!!), hogy aztán tavasztól, ha minden jól megy, rátérjek a célegyenesre lassan. Na de ez még jó messze van...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése