Majdnem 30

Persze ezt nem a közeledő szülinapom miatt mondom, az még egy hangyányit arrébb van. 

Hanem amiatt, mert a minap megállapítottam, hogy lassan ott vagyok, hogy 30 hónapja költöztem ki Grazba. Vagyis kétésfél éve.

És ez igazából eléggé sok, mármint ebben semmi meglepő nincs, nyilván világos volt, hogy 3-4 évre "szerződöm", amikor aláírtam a beiratkozó ívet, csak hát időről időre egyre durvább visszanézni, amikor valami mérföldkő-szerűséghez érek.

Ezen aztán eltűnődve elgondolkodtam, vajon "mennyi az annyi", vagyis hogy mióta elkezdtem ezt az egészet, mennyi pénzt invesztáltam ebbe.

Nyilván az van, hogy pénzről, keresetről, ilyesmikről nagyon érintőleg szoktam beszélni, hiszen ez ugyan baráti szinten egy más dolog, egymás között szerintem kifejezetten nem illetlenség ilyenekbe belefolyni, ám mégis, tágabb értelemben, külsőleg furcsán, mitöbb kellemetlenül tud hatni, ha az ember konkrét összegekkel kezd el előjönni.

Mégis azt gondolom, hogy bizonyos tekintetben eljött az ideje, hogy erről is szót ejtsek finomabb formában, hiszen mi, akik nem ösztöndíjjal tanulunk külföldön, akik nem tehetik meg, hogy komoly otthoni támogatással éveket külföldön töltsenek, és akik nem Erasmussal jöttünk, egyfajta "úttörők" is vagyunk, akiket az egyszerű kalandvágy, az otthonról hozott hamuba sült pogácsa, és persze a tény, hogy 2011 májusától szabadon vállalhatunk munkát idekint, az hozott erre.

Hiszen mindig is voltak ösztöndíjak, nagyon komoly tanulók, csereprogramok és sokminden más. Ám az, ami az utóbbi években megnyílt, hogy mezei fiatalok, akiket legfeljebb szorgosnak lehetne titulálni, de semmiképpen sem tartoznak az elit iskolák top diákjaihoz, mégis felvételt nyerhetnek Nyugati egyetemekre, és lehetőséget kaphatnak arra, hogy minimális - a hazai realitásokhoz mért - háttérrel nekikezdjenek tanulmányaiknak, a szabad munkavállalás szellemében, kvázi önfinanszírozva magukat, ez szerintem egy kifejezetten újkeletű dolog, ha tetszik, hullám, amelyben elnézve a közvetlen környezetem, vagy akár tágabbra téve a mércét, azt tapasztalom, hogy újoncok vagyunk, tapasztalatlanok és fiatalok, egy olyan helyzetben, ahol nincs jó előkép, példa, gyakorlat, csak a talpraesettség és talán az, hogy idővel egymás tapasztalataiból egy reális előképet kapva tervezhet magának a jövő. 

Mert meggyőződésem, hogy a külföldön tanulás, akár a jobb egyetem, akár csak a kalandvágy miatt, de egyfajta "divat" hullámmá kezd válni, amely egy kifejezetten pozitív dolog, főképp, ha a mindenkori kormányok tevékenységei ellenére, lehetetőség marad a hazatérésre, és az eredeti cél, avagy a megszerzett tudás/tapasztalat tényleges kamatoztatására. Mindegy hogy most a doktori, mester vagy alapképzésekről beszélünk.

Most kivételesen a kormányról nem ejtenék egyébként több szót, nem tartanám fair-nek, a jelenlegi helyzetben, a Kossuth tér helyett a szobámból való hangadást.

Na elég az hozzá, hogy úgy döntöttem, majd kétésfél év kintlét és lényegében önálló élet után számot vetek a helyzetemmel.

Ennek egyik legelemibb alapját egyébként az adta, hogy tulajdonképpen eljutottam arra a szintre, hogy én elfáradtam. Mármint, hogy így tényleg. 

Több mint két éve folyamatosan dolgozom heti 10/20/30/40 órás beosztásokban, különböző intervallumokban és helyeken, miközben mindez kizárólag azt a célt szolgálja, hogy egyébként főállásban elvégezzek egy műegyetemet, amelyet minden erőfeszítésem ellenére sem fogok tudni a "Mindeststudienzeit" alatt teljesíteni, legfeljebb a tolerancia idővel megtoldva.

Hát van ez így, szerintem ez jócskán nekem okozta a legtöbb nehéz éjszakát, de ki tudja...

Na és ez megérlelte bennem annak a vágyát, hogy ezt lassan befejezzem. Mármint igény szerint az egyetemet is, de elsősorban a túlzott munkára értem.

Ez persze nem megy magától, ámde fokozatosan kezdett úgy festeni, hogy erre nyílik keret, mégpedig olyan formán, hogy menetközben sikerült annyi pénzt félretegyek, hogy ez talán valamiféle hátteret nyújtson.

Úgyhogy kiszámoltam, hogy ha márciustól - ahol is a szerződésem jelenlegi formájában éppen amúgy is lejárna - a heti munkaórákat le tudnám redukálni ~10-re, vagyis heti 1 napi munkára, akkor egy bő évet mindennemű komoly arcvesztés (felépített és megszokott életszínvonal) nélkül prezentálni tudnék. 

És ez egy jó kilátásnak tűnik, teret adva végre annak, hogy szinte kizárólagosan az egyetemmel foglalkozhassam.

Igazából engem az egész visszatekintésben leginkább az foglalkoztatott, hogy megnézzem, "mi lett volna, ha", vagyis akkor, ha mondjuk nem kellett volna dolgozzak egyetem mellett, vagy mondjuk csak kevesebbet, esetleg előre ledolgozva félretettem volna pénzt az egyetemre? 

Ugyebár ezek érdekes kérdések, amin az ember jó ha elgondolkodik, pláne ha még az egész előtt áll. 

Nekem nyilván innen nézve már más kérdés, mondhatjuk úgy is, afféle sovány vigasz, hogy eleddig annyit dolgoztam, mintha 13 hónapot húztam volna le teljes állásban, továbbá 10 hetet a Magna Steyrnél, ami gyakorlatilag egy év plusz két nyarat jelent, tehát annyit, mintha a plusz tolerancia évet munkával töltöttem volna, amiután egyenesben elvégezném a 3 év Bsc-t. Nyilván ez is egy alternatíva lett volna, de ez így még foghíjas, mivel az így összetákolt pénz - azontúl hogy értelemszerűen önfenntartás miatt egy része helyből visszaforog - mindössze további ~28 hónapot fedezett volna... 

Meg persze feltételezné, hogy a 3 éves képzés alatt az ember egyszer sem botlik meg. Hmm...

Ha valaki engem kérdez, a tökéletes megoldás valahol a kettő között rejlik.

Igazából én a legtöbbet heti 20 órában dolgoztam eddig, ami egy átlagos egyetemi héten még betolható, keresetileg pedig pont az elég fölé lő kicsivel. Ez osztrák viszonylatban egy havi 600-650€-s fizetést szokott jelenteni, (mindez kollektívan évi 14x) ha egy tipikusabb kvalifikáció nélküli diákmunkáról van szó. Mivel a lakbérek - igen általánosítva - olyan 220-330€ között mozognak, ebből azért nehéz nem megélni. (Persze ez Graz, Bécs picit drágább, de heti 20 órából ott is meg kell tudni lenni). Én mind a lakhellyel, mind a munkahelyemmel kissé különcnek számítok, de nagy eltérések nyilván nálam sincsenek. 

Személyes rekordom valahol a 340€-nál landolt egyszer, egy teljes havi appanázsra, de az a nagyon szűkös időszak volt, kenyérlevessel, párizsival, zéro kikapcsolódással. És hát hosszútávra nem lehet amortizációs díjak (új ruha, füzet, stb.) nélkül tervezni.

Ezért is álltam át a 20 órás verzióra amint lehetőség nyílt.

Ámde ennek a többlet keresetnek is jócskán megvan a maga árnyoldala. Először is a munkabeosztás, amit ráadásul minden új szemeszterre át kell varrni. Aztán maga a tény, hogy 20 óra az heti 2.5 nap munkát takar, ha nem valami nagyon alternatív beosztásba kerül az ember. Namost amikor beindul az egyetem, jönnek különféle laborok, néhány alkalmas extra kurzusok, zárthelyik, teljesen össze-vissza időpontokra, akkor már élesedik a helyzet, aztán amikor jönnek a vizsgák, ott törik el igazán a mécses.. 

Ha valaki nem olyan szerencsés mint én, és kevésbé tudja flexibilisen kezelni a heti munkaóráit, az bizony hamar egy totális idő-katasztrófába kerül, ahol folyamatosan vagy a munka, vagy az aheti leadandó/vizsga/stb. kerül veszélybe. És persze tudjuk mi ennek a vége, amikor a munka fix, anélkül nincs üzemanyag, az egyetemen meg "lehet" csúszni... Hát bizony brutális lavina indul ott meg, aminek a végén nagyon sovány kreditszámokat lehet felmutatni.

Az a durva ebben, hogy nem attól őszül meg az ember, hogy ledolgozzon x-órát és utána még leüljön tanulni, hanem attól, hogy minden nap egy folyamatos idő menedzselésről szól, hogy mindig up to date-nek kell lenni minden jövendő vizsgáról és eseményről, és megtervezni hetekkel előre, hogy erre-vagy arra a beadandóra/vizsgára mikor kell nekiállni készülni, mert a kötelező órák és munkaórák mellett alig van olyan nap, vagy napszak, ami maradéktalanul tanulásra fordítható.

És ilyenkor kerül elő a "botlás" fogalma, vagyis az, amikor az ember a saját kvalitásait mellékalkulálva az utolsó pillanatokban - vagy a vizsga után - konstatálja, hogy ez még kevés lesz. És ha bukás a vége, akkor bizony lehet újratervezni, mert ugye egy-egy vizsgából csak 3 van egy szemeszterre, néhány hónapos tolásokkal. Miközben pörög tovább a félév. Így aztán nem meglepő, ha az ember néha két pad közt a földre ül, hiszen hetekkel előre el kell dönteni, hogy mi a sorrend, és hogy vajon két nagy vizsgából melyiket is tegyük le az adott időpontban?

És ugye mindemellett nem ártana még főzni, enni, sportolni... Szóval néha kicsit necces ez így.

Ráadásul a folyamatos munka miatt könnyű csapdába esni, pláne az olyan munkahelyeknél, ahol a túlórát pénzben/szabadságban honorálják. 

Ilyenkor ugyanis az egyetemmel, tanulással szemben a munkahelyen minden eltöltött óra azonnali, kézzelfogható eredménnyel jár, annak ellenére hogy közben a valódi hivatásunktól viszi el az időt. Ettől könnyen becsapja az embert a "könnyű pénz" fogalma, amely mind inkább képes felborítani a rendet és a munkát az egyetem elé helyezni. Mert amíg ez egy 600ft-os órabérnél kisebb kockázat, amikor egy-egy napért akár 100€-t is kapsz, egy magunkfajta, otthon szocializálódott lélek már meg tud tántorodni.

A heti 10 óra munka, pláne egy napra sűrítve (ilyenkor ez csak 8-9) nyilván már sokkal élhetőbb dolog, ám azzal még szerencsésebb esetekben sem lehet elég pénzt keresni, szinte mindenképpen kell mellé valami. Egy korábbról összegyűjtött alap, egy otthoni folyamatos kiegészítés, vagy valami. Ezek hiányában ez sajnos nem téma.

Az igazi arany középút valahol mégis ez, illetve a heti 16 óra, ami "csak" heti 2 nap munka (mert ugye az a plusz 4 óra hiába csak 4 óra, arányosan a legrosszabb verzió, mert minden egyéb, odaút, visszaút, ebédszünet, stb. mellé társul, így a fél napot elviszi) között lehet.

Utóbbinál ugyanis pont jók a munkában töltött idő arányok, miközben éppen annyit fizet, ami elegendő egy szerényebb életvitel hosszútávú fenntartásához. Hátulütője, hogy ilyen beosztást a legnehezebb találni, mert mindenütt a 10-20-30-40 órás verziók léteznek, ha egyáltalán, részben eleve a különböző adókulcsok miatt.

Most a féléves heti 30 órás kilengésemről nem ejtenék sok szót, az egyértelműen szükséghelyzet volt, az egyetemet tekintve viszont szomorú, kemény 9 kredites mérleggel zárva. 

Öröm az ürömben, vagy hogy szokás ezt mondani, hogy ezáltal viszont kialakítottam egy komoly hátteret, ami mind a mindennapokra, mind pedig a jövőben kezdődő csökkentett munkaidőre előnyösen hat.

Nyilván az egyetem nincs ingyen ilyen módon otthon sem, pláne azok számára, akik nem otthonról járnak be. Ugyanakkor ez mégiscsak egy másik helyzet, amiben talán érdemes megnézni, mennyibe is kerül az, hogy az ember itt tanul komoly éveket.

Ezek persze csak a saját tapasztalataim, korántsem feltétlen reprezentatív.

Mindenesetre aki ilyenre adja a fejét, az készüljön fel egy hullámvasútra. Szerintem.

Ungarische Salami

Lement a hatodik hét is az autógyárban, úgyhogy már csak az utolsó esti műszak van hátra.

Aztán pihenés, aztán egyetem.

Mint elébb említettem, három hét után új helyre osztottak be.

Ez pedig a bal hátsó ajtók beszerelése, valamint a coupé (Mini Paceman) esetében az első - és egyetlen - ajtóé.

Ez egy jóval összetettebb munka az előzőnél, rengeteg hibalehetőséggel, így eléggé oda kell figyelni, ami persze jó, mert folyamatosan van történés.

Mivel az előző helyen a tenyerem és az ujjaim eléggé kezdtek rottyon lenni, gondolkodtam magam is valami áthelyezésen. De közben bennem volt a félsz, hogy mi lesz, ha olyan helyre tesznek aztán, ami nehéz, és csak a probléma van vele. Na aztán úgy alakult, hogy ezzel nem kellett túlságosan sokat foglalkozzam, mivel felsőbb utasításra áttettek máshová, megoldva ezt a dilemmát. 

Maga a betanulás nem volt egy egyszerű dolog, sőt az elején olyannyira nehezen ment, hogy csak az nyugtatott meg, legalább nem én kértem magamnak ezt.

Nem azt mondom, mindenbe belejön az ember, de itt azért kezdésre 2 órát vett igénybe, mire felfogtam, hogy mi a sorrend, mi miután következik és egyáltalán mik a feladatok.

Szerencsére a nagyfőnök is azzal kezdte, örüljek, ha másnapra menni fog önállóan, de ha nem, az sem gond, majd azt mondjuk, rossz volt a tanár. Aztán elment röhögve. De ami tény az tény, itt mindenki nagyon rendes és nagyon jól ösztönzik az embert. Amint jól megy bármi, nagyon megdícsérnek, és ha rontok valamit, csak megnyugtatnak, hogy nyugi, ne kapkodjak, ne siessek, nincs gond, ha még nem megy, stb.

És persze tudja az ember, hogy azért a dolgoknak egy ponton túl menniük kell, de ezek a kis gesztusok mégis pont elegek arra, hogy annyira megnyugtassák az embert, hogy mire észreveszi magát, már jól is megy.

A dologban ráadásul az a jó, hogy ez a tevékenységi kör nehéz, de ezt mindenki tudja, olyannyira, hogy az elején egyszer a flexelés közben a főnök odajött és kérdezte, hogy minden rendben van-e. Mondtam neki, hogy persze, jól

megy a szekér, mire mondta, hogy igen, ez egy laza állomás, bezzeg az ajtóbeépítés, "na az egy szar!".

Hát ez a mondat gyakran felsejlett az első napokban, de aztán hamar rájöttem, hogy jót tett ez a kis változás.

Ráadásul egy idő után már eléggé jól ment, mitöbb olyannyira, hogy a negyedik héten még odáig is eljutottunk, hogy az öreg róka, a jó öreg Peter meg is kérdezte a nevem. Ez azért is fontos, mert előtte kizárólag annyit tudtak, hogy magyar vagyok. Ennek köszönhetően a főnök - a korábban már említett Franz - eleinte csak "Ungaro"-nak hívott, később azonban egy óvatlan pillanatban áttért az Ungarische Szalámira. Aztán mikor a helyzet hogy adta, de néha a lendület hevében egyszerűen csak Szalámiként lettem említve. Na most ember legyen a talpán, aki kibírja röhögés nélkül, amikor a főnök valahonnan a sor másik feléről átordít, hogy szalámi, mi van már megint?!

Én nem szoktam, de még a főnök se.

Na de meg ez a Peter, süket mint a nagyágyú, ennek köszönhetően ordít, de mindezt olyan tájszólásos stájerben, hogy a fal adja a másikat. Ráadásul az a tipikus jóféle, amelyiknek ha visszakérdezel, hogy "tessék", nem átvált hochdeutschba, hanem csak még jobban ordít. Úgyhogy rövid, de velős beszélgetéseink szoktak lenni.

De amúgy nagyon kedves mindegyik, bár elsőre szokatlannak tűnnek, igazi aranyszívük van, és ha kicsit is beljebb kerül az ember, kifejezetten jó hangulatú társaság. Én igazából nagyon megkedveltem őket, főleg így a hatodik hétre, és bár az egyik felem már kívánja a váltást, valahol mégiscsak azt hiszem hiányozni fog. Emlékül a Szalámira vittem is ma a Franznak egy Pick-et, igaz a Billaból, de legalább eredetit.

Nyilván így hogy az ember csak egy pár hetet van itt, sokkal könyebb a dolog, benne van a tudatban, hogy nem ez lesz minden nap, de mégis úgy vagyok vele, hogy nekem ez azért mégiscsak tetszik, hullámvölgyes persze és a műszakváltás sem emberbarát, de - bár jövőre nem tudom még mi lesz - lehet újra visszatérek.

Még a régi jó Fritz-el (vagy zel vagy cel? Foggalmam sincs) is sikerült többször összefussak. Kis frissítésként, ő volt, aki anno két éve betanított a hegesztéses állomáson. Igazi régi osztrák munkásember, nagyon kedves, még teljesen emlékezett is rám, pedig mindössze néhány hetet voltam itt. Szóval jólesett újra látni.

Az áthelyezésrőlmmég annyit, hogy erre azért került sor, mert menet közben elindult a Minik gyártásának fokozatos leépítése, ami azt takarja, hogy 2016 tavaszán leáll a komplett termelés, megszűnik a gyártás, majd 2017-től elindul valamely BMW gyártása. Emiatt a kezdeti műszakinkénti ~185db Miniről leredukálódott ~160-ra, ami azt vonzotta már maga után, hogy a szalagot lassították, bizonyos állomásokat (köztük az én első három hetes helyemet) összevontak, a felszabaduló munkaerőt pedig elkezdték elbocsátani. Szomorú látvány ez is, de szerencsére, bár ez sem egyszerű, de ha minden igaz, a BMW indulására már mindenkit újra felvesznek. Addig pedig valamilyen szisztéma szerint fokozatosan leépítenek.

Nekem pedig jön az utolsó nap, némi túlórával, aztán egy hosszú hétvége és ezzel hivatalosan is befejeződik az idei év és az idei nyár. 

Szerdától ismét egyetem, amely most egy otthonülős, soktanulós, nehézvizsgás valami lesz (remélem!!), hogy aztán tavasztól, ha minden jól megy, rátérjek a célegyenesre lassan. Na de ez még jó messze van...

Flex, Minik: Újra az autógyárban

Na most ezzel a bejegyzéssel valamelyest el vagyok csúszva, - innen is elnézést ezért -, minekutána már több mint három hete dolgozom, de erre többféle magyarázatom is van.

Egyrészt a telefonom szervízben volt, vagyis ki lett cserélve, na elég az hozzá, hogy nem volt kéznél. A laptopom meg német, emiatt csak olyan bejegyzéssel szolgálhattam volna, amiben nincsenek ékezetek. Tudom hogy az is ok, még olvasható is, talán bele is fért volna, de azért mégsem az igazi, elvégre ez valamelyest hivatalosabb közeg, mint egy mezei e-mail.

A másik ok pedig egyszerű idő/energia hiány, de ezt - lévén hogy egy gyárban dolgozom - gondolom nem kell ecseteljem.

Na de a lényeg!

Augusztus 18.-án megkezdtem életem második nyári gyakorlatát/munkáját a Magna Steyr járműgyár berkein belül. Mint anno két éve, most is a produkciós részlegre jelentkeztem, habár lassan úgy vagyok, hogy ideje szintet lépni, de erről majd később. Egyszóval visszakerültem oda, ahonnan az egész kis blog is lényegében indult: a Minikhez!

Újra az ismerős gyárcsarnok, újra a hegesztőrobotok, újra az a jellegzetes illat, ami az egész gyárcsarnokot belepi. Eltelt két év és szinte semmi sem változott. Egy részem úgy volt, hogy "újra itthon", a másik viszont kénytelen-kelletlen úgy, hogy de hát én ezt már ismerem, ennek már nincs így meg az a varázsa.

Máshová osztottak be persze, ami egyébként nagyszerű, de eleinte inkább zavart. Végig az mozgott bennem első nap, hogy jó-jó, de ebben nincsen semmi új, semmi izgalom, mégcsak nem is hegesztek, minek kellett ezt bevállaljam idén is, ráadásul hat hétre?

Aztán szerencsére ezen a kezdeti kedvvesztésen hamar túlestem és két pillanat múlva (na jó, volt az bő másfél nap) már elkezdtem nagyon élvezni, de az eleje tényleg kicsit nehézkesen indult.

Idén az ún. "Finish"-be osztottak be, vagyis arra a részlegre, ahol gyakorlatilag a kész karosszéria végső simításai folynak, valamint az ajtók, motorháztető, csomagtartó beépítése folyik.

A dolog úgy fest, hogy a készre szerelt karosszéria futószalagon megérkezik. Innentől kezdve már hegesztőrobot többet nem dolgozik rajta. A mi feladatunk pedig az, hogy ezeket a karosszériákat előkészítsük a lakkozó üzemre, ahonnan majd az összeszerelő csarnokba folytatják az útjukat. 

A sor legelején a karosszériákat egy automatika áthelyezi az érkező futószalagról a miénkre. Ez úgy fest, hogy egymás után haladnak igen lassú tempóban ~15nm-es lapok, amelyek közepén az autó egy szerkezeten fekszik, aminek a magassága tevékenységtől függően változik. Mi munkások pedig ezeken a mozgó padlólapokon dolgozunk, miközben majd minden szerszám egy felettünk rögzített sínen fut velünk együtt.

A sor velem kezdődik, ahol is a karosszériákat egy megadott szakaszon (A és B oszlop, valamint a küszöb tájéka) polírozóval meg kell tisztítsam a ponthegesztés folyamán odafröccsent, és időközben megdermedt olvadékoktól. Ezenfelül a csomagtartó komplett nyílását végig kell flexeljem, hogy a préselt lemezekből álló szegélyt egy síkra hozzam.

Kezdetben még egy kalapáccsal is kellett valami robot-hibát kikorrigálni, de az szerencsére hamar abbamaradt.

Na elég az hozzá, hogy ez a tevékenység hangos, de nagyon. Persze van fülvédő, de úgy is. Ami viszont érdekesebb, hogy a betanításkor, és úgy általában mindenkor, senki nem hordott légzőmaszkot. Így ez nekem az elején, kezdő hülyeként, értelemszerűen eszembe sem jutott. Na aztán arra lettem figyelmes, hogy munka után meglehetősen köhögök, és hogy munka közben is oda kell figyeljek, mikor veszek levegőt, máskülönben egy olyan fémporosat nyeltem, hogy még az én nemdohányzós, tavaszi szellőn szocializálódott tüdőm is kínjában filtermentes szofiért kiáltott.

Úgy három napba telt, mire feltűnt, hogy ezzel baj lesz, úgyhogy megkerestem a jó öreg (amúgy nem az) főnökömet, Franzot, hogy tudna-e adni esetleg valami védő maszkot? Hát erre, mintha mi sem lenne természetesebb, jelezte, hogy persze! Majd mutatott egy szekrényt, benne 12 kartonnal... Mondanom sem kell, felemlegettem pár hovatartozóját a stájer mindenükkel együtt, de hát aztán nagyot nyeltem és örültem, mert lett maszk!

Innentől kezdve viszont kiváló lett a munka, semmi köhögés, semmi kellemetlenség, percenként visít a flex, ami hát azért valljuk be, kinek a szívét nem dobogtatja meg, amikor egy darab fémnek nekieshet egy flexszel? (A sort persze a hegesztés kezdi, de azt már nehezebb eldönteni, hogy a dobogó második helyét vajon ez, vagy a Fiskars fejszével való fanyűvés foglalja-e el? Na mindegy, apró gondok az életben). Ráadásul, ahogy az lenni szokott, idővel egyre jobban ment a munka, így egy hét után már folyton volt időm közbe-közbe megpihenni. 

Ez viszont kellett is, mert a tevékenység gyakorlatilag azt takarta, hogy ilyen-olyan műveletek közepette az egész kocsit kerülgettem, és legalább egyszer körbe is jártam. Ez egy kocsinál smafu, de úgy 150 táján már érződik a lábban, mivel - hosszas fejszámolást követően -, ez napi négy-öt kilométer gyaloglást jelentett, ami azért igazából, munka közben, egészen sok.

Még szerencse, hogy jelenleg három műszakban van termelés, így a néhai helyzettel ellentétben túlóra mentesen, 8 órában dolgozunk, így hajnali 5 helyett csak hatra kell menni és éjfél helyett is csak este tízig folyik a váltott műszakunk. 

Na de! Lévén hogy a negyedik hetemet töltöm a gyárban, és ezzel túlléptem a felén, hétfőn áthelyeztek egy új tevékenységbe, úgy 10 méterrel előrébb. Ennek igazából néhány egészen más oka van, de elég az hozzá, hogy hétfő óta mást kell csináljak. Ám hogy mit is, és miért is, arra a következőkben válaszolok..

Egy újabb falat Magna Steyr, meg egy kis más is

Ezzel a nagyszerű címmel vágnék neki az újabb híradásnak, amiben nem utolsó sorban ezt a képzavart is igyekszem majd feloldani.

Hát először is a Magna Steyr.

Akik már a kezdetektől fogva kitartó olvasói voltak ennek a, lassan két éve hellyel-közzel megjelenő szösszenetnek, azok bizonyára tudják, hogy a Magna Steyr az a Graz-i autóipari nagyvállalat, melynek berkeiben még 2012 ben Mini Coopereket hegesztettem.

Na most azóta történt egy's más, ám én az idei nyárra is kitartóan jelentkeztem, és ami a dolgot igazán izgalmassá teszi, hogy idén fel is vettek, ismét, méghozzá egyenesen 6 hétre.

Noha erre már hetekkel ezelőtt rámondták az áment, én csak most osztom meg veletek, innen is elnézést kérve ezért.

Na de, ami ebben az igazi különlegesség az a következő:

Először is mindezidáig nem tudom milyen részlegen leszek és milyen beosztásban, mert erről eleddig nem tájékoztattak. Mindazonáltal, legkésőbb augusztusban, amikor is megkezdődik a 6 hetes időszak, majd beszámolok részletesen, ezt ígérem.

Másrészt ezúttal nem csak engem vettek fel, hanem rögtön egy másik, szintén magyar csoporttársamat is, pontosan ugyanarra az intervallumra mint engem. De ami a még hihetetlenebb, hogy a Budapesten lévő legjobb barátomat, Petit is felvették, s bár őt más időszakra, mégis 5 egész hetet fog lehúzni idekint Grazban. S ha ez még nem lenne elég, azt is sikerült összehozni, hogy ezidő alatt lakótársak legyünk.

Úgyhogy, ez most kicsit meg fogja tekerni 

az eddigi Budapest-Graz távolságról alkotott képemet.

S hogy mi az a "más is"?

A múlt héten volt szerencsém egy szervezett gyárlátogatás keretein belül ellátogatni a Magna egy másik leányvállalatához, a Magna Powertrainhez. 

Ez a cég nem más, mint a világ egyik legnagyobb járműipari beszállítócége, amely mindenek előtt az összkerékmeghajtás területén számít gyakorlatilag vezetőnek.

Mi a Graztól nem messze lévő Lannach-i üzemegységben voltunk, ami az alkatrészgyártást, valamint a beépített késztermékek tesztelését végzi.

Itt is vittek tesztautóval terepre, ezúttal azonban egy Landrover Discovery-vel.

A program meglehetősen hasonló volt a néhai Magna Steyres tesztvezetéshez, itt is egy "műdombon" izzasztották a gépet, reprezentálva, hogy egy jó differenciálműben, de mindenek előtt megfelelő nyomaték elosztásban, mi minden rejlik.

Bár a V8-as G Mercedes szebben muzsikált, panaszra itt sem lehetett okunk, hiszen a 30-40 fokos emelkedőket, hol tolatva hol csak úgy, de minden erőlködés nélkül, jóformán alapjáraton megmászta a kocsi.

Itt az embert valahogy elfogja az a végtelen csodálat a technika és úgy egyáltalában ezen kis finom mechanikus szerkezetek iránt, s bár az én szívemet a nehézgépjárművek dobogtatják, mégis ez a nap után, valahogy feltettem magamnak a polcra ezt a céget. 

Persze itt még korántsem ért véget a móka, mert utána mentünk megnézni a gyárcsarnokokat.

Itt nem csak a tengelyeket, fogaskerekeket, egyéb alkatrészeket gyártják, hanem egyrészt részben magukat a szerszámokat is, amiket helyben javítanak, cserélnek is, de ami még szebb, az az öntöde, ahol a gépházakat és egyebeket öntik, préselik és úgy egyáltalában előkészítik.

Éjjel-nappal, heti 6 napban megy a termelés, és hogy mindez könnyedén haladjon, - na itt esett le az állam -, a felhasznált alumíniumot folyékony állapotban hozatják kamionnal Linzből.

Hogy egy ilyen alumíniumos tartálykocsi hogyan fest közúton, azt nem tudom, de ezentúl figyelni fogok, lévén hogy néhány órás ütemenként érkezik egy ilyen kamion, ami röpke 3 óra alatt éri el a gyárat Linzből, ami idő alatt mindösszesen 7-8 fokot hül, az amúgy nagyjából 700 fokos alumínium.

Micsoda hőszigetelés...

No meg logisztika, mivel a szilárd alumínium tartalékuk mindösszesen 5 órára elég, utána leáll a termelés.

Megcsodáltam, volt még ezenkívül egy nagyon komoly tűzoltó állomásuk is, öt különböző járművel, melyek között volt egy, a Rosenbauer által fejlesztett tüzoltóautó is.

És hogy ez miért érdekes?

Ez is talán megérne egy külön bejegyzést, mindenesetre nem olyan régen voltam a TU Graz által szervezett hatalmas állásbörzén. Elképesztő volt, 90 cég, óriási repertoár, mindenütt lelkes képviselők, akikkel így, hogy jövőre remélhetőleg már a Bsc munkámat fogom írni, volt is miről beszélni.

Mert ugye az igazi trükk itt abban van, hogy megcsípjen az ember egy praktikummal egybekötött Bsc munkát, ami egyszerre kínál terítéken egy Bsc diploma témat, minden szükséges háttérrel, miközben gyakorlat lévén a fizetett diploma írás kategóriájába lehet esni, ami azért nem kis dolog.

Ennek tetejébe pedig felfedeztem A, nem viccelek, A céget! Jó oké, az Evobus-szal vetekszik a Nr. 1 helyért, de akkor is.

Ez pedig a fentebb említett Rosenbauer, ami konkrétan a világ egyik vezető tűzoltóautó gyártó és fejlesztő cége, aminek a Panther nevű ékes terméke például a Ferihegyi repülőtéren is megtalálható, és hogyhogy nem, persze ennek is osztrák az anyacége, Linz melletti székhellyel.

Namost nekem, aki világ életében tűzoltó akart lenni, mondanom sem kell, hogy mennyire betalált ez a cég.

Pláne, hogy azt sem tudtam, valójában a tűzoltóautók hol és hogy születnek.

Na elég az hozzá, hogy ezek után képzelhetitek, hogy álltam ott a stand előtt... 
Mint egy kisgyerek, szólni nem tudtam, úgy tátva maradt a szám, csak néztem nagy boci szemekkel, hogy ez bizony micsoda! 

Közben persze látva az érdeklődést, megérkezett egy cégképviselő, de mondta neki a haverom, hogy egyenlőre nyugodtan dőljön hátra, ez még nálam eltart pár percig, mire visszatérek a Földre.

Aztán nagy nehezen összeszedtem magam ebből a kincset lelt állapotból és - ugyan két kört is kellett tegyek ezért, de - sikerült mindent jól megérdeklődjek, így most már csak azt várom, hogy beadhassam a jelentkezésemet hozzájuk egy ilyen Bsc diploma témára, reméljük jövőre.

Hát ez történt az elmúlt hetekben.

Apropó, visszatérve a gyárlátogatásra, a történet végét azzal zárták, hogy egy kisebb beszélgetés keretein belül mindenkit kifaggattak, hogy honnan jön, mit szeretne csinálni, milyen ajánlataik vannak számára ennél a cégnél.

És ez az egész olyan jó hangulatú volt, tényleg az ember csak ült ott és azt érezte, hogy ha rendesen összerakja magát, lényegében véve az egész világ az övé, mert ezeknek a lehetőségeknek a tára, innen nézve végtelen.

Már csak egy dolog hiányzik ehhez, az pedig a jól összerakott egyetemi pálya, ami eleddig relatíve szépen ível, de az igazi megmérettetések még most jönnek a következő hetekben.

Tekintetbe véve, hogy a vizsgáim lassan kezdődnek, és tartanak július elejéig, rosszabb esetben végéig.

Aztán majd meglátjuk.

Ha minden jól megy, ősszel az 5. szemesztert fogom kezdeni, mármint annak hivatalos programjával, ami ha valóban összejön, sokminden újdonságot fog magával hozni, de mégtöbbet eredményezni.

EOD, eBooks on Demand

Avagy eBookot igény szerint.

Már csak azért is fejteném ezt ki, mert a Google az EOD kifejezésről előszeretettel asszociál az "Explosiv Ordnance Disposal" szóösszetételre, mely az USA lőszer és robbanóanyag hatástalanítási különítményét takarja, amelynek munkaköri leírása nem kifejezetten van összhangban az én szerény könyvtárosi tevékenységemmel.

Na de, hogy mi is ez pontosan?

Anno több ízben említettem, hogy amit dolgozom Grazban, a Karl Franzens Universitäten, az részben vagy teljes egészében nem mást takar, mint ezen EU-s projektet, melynek keretein belül különböző ügyfelek megrendelésére könyveket digitalizálok, majd azokból egy eBookot generálunk a kliens számára. 

Ez néhány kritérium mentén, de lényegében bármilyen könyv lehet 1700-1980 között.

Na most én ebbe a projektbe tavaly februárban kerültem bele, és ezen projekten keresztül vált lehetővé, hogy "belsős" munkatárssá válva jelentkezhessek egy közvetlenül az egyetem által kiírt részmunkaidős állásra, ahol a mai napig vagyok.

Ennél fogva lényegében tavaly február és május között, továbbá a heti 30 órás időszakban - ahol is a heti plusz 10 órát pontosan ez a projekt adta - októbertől idén áprilisig dolgoztam, összesen 9 hónapot.

És hogy ez most miért fontos?

A hét második felében, pontosabban szerdától péntekig volt Innsbruckban ezen EOD Projekt záró konferenciája, melyen én is részt vettem a főnökömmel, s amivel a valamivel több mint 5 éves projekt hivatalosan lényegében a végéhez érkezett.

S bár a magam 9 hónapjával nem érzem magam feltétlenül őshonosnak a történetben, mindenképpen egy jelentősebb intervallumot a magaménak tudhatok.

Namost ez a Projekt hivatalosan idén április végéig tart, nálunk azonban financiális okokból ez március 25.-ével befejeződött. 

Erről röviden annyit, hogy a volt kolleganőm (akit a mai napig praktikusan helyettesítek, vagyhát akinek a helyén vagyok) sorozatosan éveken át rosszul vezette a saját munkaóráit és annak órabérezését, aminek következtében a vélt hatalmas pluszból egy majd akkora mínusz lett a végső elszámolások végeztével.

Így történt, hogy a konferencián mi a Hiltonban kötöttünk ki, és eredetileg repülővel mentünk volna, ám amikor ez 2 hete napvilágot látott, majdnem az egész konferenciát visszamondtuk, az én munkámat pedig azonnali hatállyal beszüntették.

Kein stress, ez csak azt a heti plusz 10 órát jelentette, amit amúgy is már elkívántam a süllyesztőbe, mert ugye lényegében egy komplett fél évet (nem egyetemit, 6 hónapot) ledolgoztam heti 30 órában, és ebbe bizony mind én, mind az egyetemi lendületem egy kicsit megroppant. Lényegében miután március elején harmadszorra lettem beteg a túlhajtottságtól, igencsak megérett ennek a beszüntetése.

Persze joggal kérdezhetné az ember, hogy akkor mégis miért csináltam, megjegyezném, hogy ennek az okait már korábban ecseteltem, de egyébként lényegében azért, mert február végéig bezárólag nem lehetett tudni, hogy vajon kapok-e szerződés hosszabbítást, avagy nem. Hát kaptam!

De ellenkező esetben bizony szükség lett volna a felhalmozott készletekre amíg új munkát nem találok.

Mondjuk az megint más kérdés, hogy így viszont igencsak jól jártam ezzel az express tartalékképzéssel.

Na de vissza is a projektre.

Szóval miután ugyan a mi részünkről befejeztük a projektet, végülis azért a már beígért záró konferenciára elutaztunk Innsbruckba.

Szerdán délben inultunk vonattal Grazból, ami 6 óra alatt vitt oda. Ebben volt egy közepesen izgalmas tekergés Salzburgig, mondjuk a DeutscheBahn hófehér piros csíkos EC-jével, (ilyenem volt kettő H0-ás méretben villanyvasútként, ezért mindig oda vagyok, ha élőben látom), majd onnan Railjettel bele a hegyekbe! 

Nem is tudtam hogy az osztrákok idáig fajultak, hogy 220 km/órával repítenek át a hegyeken olyan alagutakban, hogy helyenként 5 percig sötét van. (Ez 200km/óránál számításaim szerint ~18 km lehetett, de ki tudja).

Aztán persze megérkeztünk estére Innsbruckba. 

Becsekkolás a szállodába, lepakolás, majd irány az esti első közös légy ott.

A szállodához annyit, hogy a 9. emeleten kaptunk szobát, ami így a kilátást tekintve elképesztő volt.

Ezenfelül a belváros közepén voltunk, a diadalív mellett közvetlenül, úgyhogy igen kényelmes volt bárhová is eljutni.

Meg hát a reggelik... Ezért imádok szállodában lenni, mert reggel egyszerűen szívesen kelek fel arra a tudatra, hogy odalent vár egy elképesztő széles választékú reggeli, amiért annyi erőfeszítést se kell tegyek, hogy a vizet fel tegyem forralni.

Mondjuk ebben tényleg tud valamit a Hilton, de azért összességében be kell valljam, kicsit olyan volt ez a Hilton, mint egy iPhone: mindenki elámul a hallatán, de mint felhasználó azért nem feltétlenül dobsz tőle hanyattalpast, pláne nem ezért az árért.

De ez csak óvatos konklúzió, semmi fanyalgás.

Na visszatérve, este volt egy közös kis iszogatás az Innsbrucki egyetemi könyvtár tetőteraszán. 

Bár számítottam rá, azért mégis poztívan lepett meg, amikor bemutattak a magyar kollégáknak, akik részben a Széchenyi könyvtárból, részben pedig az Akadémiai könyvtárból voltak itt. Ez a két könyvtár volt ugyanis magyar részről benne a projektben.

Nagyon jó volt megismerni őket, igazán örültem, persze kicsit érdekes volt, hogy én közben az osztrák oldalt képviselem.

Na mondjuk aki ismer, annak már eleve az is érdekes, hogy én egy kvázi könyvekről szóló nemzetközi konferencián bármit is képviselek. 

Mondjuk ez nekem is az!

Aztán ezen kellemes este után másnap déltől volt egy néhány órás előadássorozat, amely nagyrészt az egész projektre adott visszatekintést, különböző szemszögekből.

Majd ezt követően körbemutatták a könyvtárat, továbbá nekem a főnökömmel sikerült a különleges iratok gyűjteményébe is betekintést nyerni, ami a Grazihoz hasonlóan egy külön - egyedi klímájú - páncélteremben található, és tényleg csak gondos felügyelet mellett látogatható, a benne rejlő különösen régi iratok miatt.

Majd este következett egy fogadás, vacsora, amit a könyvtár nagyolvasójában rendeztek meg. 

Hát itt sem volt okunk panaszra, csak amilyen lassan szoktam enni, sajnos lecsúsztam a desszertről...

Aztán végül pénteken délelőtt volt még egy újabb előadássorozat, majd mi a főnökömmel az ebéd után kedélyesen távoztunk, majd még mielőtt a vonat indult volna, egy kicsit várostnéztünk, így nem maradtunk ott a konferencia végéig.

Ha anno észnél vagyok, kérhettem volna biztosan hogy csak szombaton jöjjek haza, de akkor ez nem tűnt fontosnak, helyben meg ezen már nem lehetett variálni, így hát hazamentem a főnökömmel.

Összességében egy nagyon jó három napot tudhatok magam után, ami nem csak mint élmény, de sokminden más, mint például kapcsolatépítés szempontjából is nagyon hasznos volt.

Ráadásul a főnökömmel is nagyon jól kijöttünk, abszolút az a baráti hangulat kísérte végig, mint ami amúgy a hétköznapokat, aminek nagyon örültem, mert azért előtte kicsit izgultam, hogy vajon milyen lesz így elmenni három napra. 

Az meg különösen jól esett, hogy lépten nyomon egy társaságba belépve az fogadott, hogy a főnököm mennyire dícsér.

Az egyik német cég képviselője még egy kicsit ki is nézett magának. 

Na de hát, ez egyenlőre azért nem volt komolyan téma.

Ezenfelül a hetem az egyetemen is igen mozgalmasan indult, a vasárnap kora reggeli voksolástól a szerdáig  két átrajzolt éjszakával, amitől aztán szerda estére már meglehetősen rottyon éreztem magam.

De úgy fest megérte, mert bár a rajzom leadása még csúszik, már majdnem kész van, a menet közben lefutott két laborbeugró - amelyből az egyiken egy évet lehet csúszni, és amit 36 óra ébrenlét után írtam - pedig sikerült, habár a nehezebbiknél azért rezgett a léc...

Mától pedig három hét tavaszi szünet, amiben ugyan javarészt Grazban leszek, egyetemi dolgok miatt, de azért előtte jön még egy hét Amszterdam-Budapest páros, hogy feltöltődjek a következő időszakra.

444

A minap nem kis meglepetésemre azzal szembesültem, hogy a 444.hu-n van egy cikk, ami az én véleményemmel kezdődik.

http://444.hu/2014/03/25/magyar-vagy-ezert-jarj-kulfoldi-egyetemre/

Na persze ez a cikkrészlet tőlem származott, még néhány nappal azelőtt küldtem el nekik e-mailben - reflektálva egy cikkükre -, azt azonban nem gondoltam, hogy ezt lehozzák majd, pláne nem úgy, hogy kvázi velem indul a cikk.

Még mielőtt valaki azonban félre értené, nem, nem a magam promózása végett írom ezt most le, hanem épp ellenkezőleg, inkább azért, mert ez némifajta korrekciót igényel.

Bár szűken véve a magam irományát, természetesen az pontosan a saját véleményemet/ meglátásomat tükrözi, legfeljebb az eredeti verzióban kerekebben fejeztem ki a mondandóm, itt azonban a problema a kontextus (vagy konteksztus?).

Kezdő hülyeként bele estem abba a hibába, hogy elküldtem egy véleményt egy témához, amit aztán olyan kontextusban közöltek le, amelynek már a címével sem tudok igazán egyetérteni.

Az ugyanis, hogy "Magyar vagy? Ezért járj külföldi egyetemre!" egy nagyon falsch felütést ad az egésznek.

De azt is mondhatnánk hogy uszít a magyar felsőoktatás ellen!

Pedig ennek korántsem az lenne a lényege, hanem hogy a különböző tapasztalatok, építő kritikák által a sajátunkká formáljuk az egészet, ami megfelel a kor és a saját elvárásainknak.

Az alapcikk, és az erre reflektáló cikk - amire én is írtam - tele van ugyanakkor olyan véleményekkel, amelyek vagy olyan dolgokat hasonlítgatnak (Harvard-ELTE), amiről kár szót ejteni, vagy olyan mélységig belemennek, hogy már lassan az egyes tanárok gyalázása folyik.

Pedig az alapfelvetés igenis jó volt:

Adjunk szót azoknak, akik jártak már külföldön egyetemen és van összehasonlítási alapjuk. ( Esetleg, hogy tudjanak támpontot adni reformokhoz).

Nem minden rossz ami otthon van és egyáltalán nem fenékig tejfel az, ami odakint vár. De ugyanez fordítva: nem ördögtől való dolog a "Nyugat", és nem csak végletekben lehet gondolkodni.

Nem kell előadni, hogy mekkora királyok vagyunk és rálicitálni a semmire.

Épp csak az lenne a lényeg, hogy csendben, a tapasztalatok összevetéséből és az ötletek csemegézéséből egy olyan ideális konstrukció összeállítása, ami megteremti az alapját egy érett, komoly, autonóm felsőoktatásnak, amiért otthonmarad a jövő.

Nem véletlenül igyekeztem a végén megjegyezni, hogy szerettem a BME-t, és persze vicces, hogy a legnagyobb szeletet abból vágták ki. 

De itt is igyekszem hangsúlyozni, hogy véleményem szerint nem az a dolgunk, hogy a "Nyugatról" röhögve, vagy dacból visszaköpjünk, hanem hogy segítsünk előrelendíteni egy megrekedt rendszert.

Nyilván nem tanulnék most Grazban, ha ne azt érezném hogy az közelebb visz az álmaimhoz, de nem is írnék ennyit, ha nem érezném, hogy legszívesebben mindezt a BME-n tenném.

Végezetül, itt az eredeti levelem:

Tiszteletem!

Elolvasva a cikket, én is hozzáfűznék pár dolgot, de én mint leendő gépész.

A BME-n kezdtem én is, majd egy év után kimentem Ausztriába és azóta is Grazban a Technische Universität Graz-on tanulok, gépésznek.
Persze ez sem egy TU München, vagy az MIT, de a járműgépészet terén elég kiemelkedő.

Namost nekem BME-n volt szerencsém belekóstolni mind a közlekedésmérnöki, mind a gépész szakirányba.
Mivel a BME odahaza híres egyetem, mindamellett hírhedten nehéz, joggal gondolhatja a kedves hallgató, hogy ez egyenlő a magas színvonallal.
Én is meg voltam róla győződve, mígnem kikerültem "Nyugatra", ahol is szembesültem valami egészen mással.
Egyszerű strukturális külömbségek által, attól hogy a tananyag logikusabban van felépítve, attól hogy rugalmasabbak a számonkérési formák, nincs meg benne az a túlhajtottság, az a sűrített tudás ömlesztés, a korai túlspecifikus tárgyakkal, amitől a diákok elvesznek a részletekben és elcsúsznak, az egész könnyebbé válik.
Nem keverik össze a Bsc-t az Msc-vel. Helyette viszont a kevesebb, de fontosabb tárgyakban megfontoltan belemennek a tananyaggal a dolgok mélyébe. És ettől az egyetem úgy lesz könyebb, hogy valójában nehezebb.
A BME-n töltött két félévem alatt annyi tárgyam volt, hogy itt a második évemben is alig van új.
Bár ebből a szemszögből a BME tökéletes előkészítője volt ennek, ez szerintem korántsem pozitívum.

Végezetül szeretném hangsúlyozni, hogy nem vagyok még végzett diák, és nem tisztem a BME-t sem negatívan illetni, mert mindemellett nagyon szerettem odajárni, megvan a maga hangulata. Ugyanakkor elvitathatatlan, hogy jóval nehezebb mint kint, miközben sajnos nem biztos, hogy mindez bárki előnyére válik.


Üdvözlettel,
Ambrus

Egy kis szösszenet, honvágyról, helyzetről, ilyesmikről

A blogba eddig sokszor az volt az érzésem, hogy rendszerint csak a jó dolgokat írom le, vagy ha nem is csak a jókat, mindenféleképpen szinte csak esemény szintjén írom le a körülöttem folyó dolgokat és nemigen esik szó arról, hogy valójában mit gondolok, vagy hogy érzek egy egy adott pillanatban.

Márpedig mostanában megkerülhetetlenné vált számomra az a gondolat, hogy valójában mit is keresek én itt Grazban?

Mármint, bármilyen viccesen is hangzik, de ez már rég nem az a fajta tündérmese, hogy jó az egyetem, jólét van és ezzel a dolgok zöme el is van intézve.

Nyilván ennek kialakulásában szerves része van az elmúlt hónapok elképesztő megpróbáltatásainak, amelyekre így visszatekintve be kell valljam, senkinek sem kívánnám. S bár lassan elmúlnak, aztán jön a tavasz, új félév, kevesebb munka, mitöbb mintha - bár ezt le kell kopogni - a fény az alagút végén is lassan pislákolni kezdene, mégis ez a kérdéskör mostanában nagyon jelen van.

Merthogy ugye eleve nagyon furcsa érzés az, hogy az ember jószerivel csak "nyaralni" jár haza, mert egyszeriben már minden gond és nehézség átkerült külföldre. Amivel egyszerre válik az otthon fogalma is valami kettőssé, hiszen mindig jó kérdés, hogy vajon itt vagy ott vagyok éppen otthon. Pláne hogy ilyenkor odahaza kvázi vendégségben vagyok. 

Félre értés ne essék, az otthon fogalma ugyan tényleg relatív, de "odahaza", azt csak Budapesten vagyok.

Namost ez persze magával hozza azt, hogy odahaza mindezt kizárólagosan egy fajta nyugalom szigetének élem meg és ébreszt az emberben akaratlanul is valamiféle honvágyat, miközben ugyanezzel a lendülettel bontja azt az otthonról naivan ápolt képet, hogy "a nyugat" milyen gondtalan egy hely.

Egyszerre minden itt van már kint, az összes hétköznapi történés, minden gonddal egybevéve, én pedig egyszercsak azon kapom magam, hogy valahányszor hazamegyek és anyukámnál megnyomom a hívólift gombját, az a kis felvillanó fény jelzi, hogy ismét eltelt x hónap, én pedig hazamentem megpihenni.

Érdekes egy helyzet ez és nagyon sok időbe telt mire eleve volt kedvem visszajönni egy-egy hazai látogató után.

Aztán a nyár hatalmasat dobott ezen, valahogy egyszerre megmutatta, hogy a fontosabb dolgok terén, tulajdonképpen az égvilágon semmi nem történt, hiszen eltelt egy év (azóta meg lassan másfél), és mégis a maga módján minden a régi.

Ettől Grazra is elkezdtem másként tekinteni, és úgy felfogni, mint egy hivatást. Ami lehet ugyan kemény, nehéz, de mégsem kell hogy arról szóljon, hogy elmentem külföldre és kiszakadtam mindenből. Egyszerűen csak egy időszak, ami a jövőre nézve felbecsülhetetlen, még ha komoly áldozatokkal jár is.

Mindeközben pedig igyekszem mégsem túl gyakran hazamenni, mert csak egy felesleges elvágyódást generál, ami után nehéz ismét ráállni az itteni életre, ami ugyanakkor ha felpörög szintén hozza a maga szintjét.

Persze apróbb szösszenet, ami tulajdonképpen csak azután esett le, hogy hazajöttem Berlinből, hogy Graz közel azonos méretű Debrecennel, ami így Budapest után kétségtelenül szokatlan. Eleve az egyfajta határtalan jólét miatt Ausztriának megvan a maga kertvárosi idilli hangulata, Graznak pláne, amiből sokszor hiányzik az az otthon megszokott pulzálás. 

No meg a helyzet, miszerint majd minden néhai barátom, ismerősöm innen Grazból felment Bécsbe tanulni, kissé kibillentett abból a régi állapotból, amikor tele voltam biztos pontokkal a városban.

Persze ha újra találkozunk itt ott, akkor az rendszerint olyan mint régen, nemrég épp néhány barátnőm volt fent Budapesten Bécsből, ami meglehetősen jól alakult, de az tény, hogy mindezen barátok nélkül Graz azóta számomra mégiscsak kicsit más, de mindenféleképpen távol kerültem attól, hogy osztráknak érezzem magam.

Ami talán szokatlanul hangzik, de aki tartósan él külföldön, beszéli is a nyelvet, nyilván szívesen veszi, ha nem nézik idegennek, és ami engen illet, igen hosszú ideig küzdöttem azért, hogy asszimilálódjak.

Ugyanakkor rá kellett jönnöm, hogy ez itt nem olyan, és lehet majd idővel olyanná válik, és ismét megtalálom magam az egyetem berkeiben, de egyenlőre sokkal inkább alakult ki a helyi - megjegyzem eléggé méretes, a 2007-es időszakhoz képest elképesztően megnőtt - magyar "kolóniával" a kapcsolatom.

Ez persze nagyszerű, mostmár én is másképp állok ehhez, de anno furcsa volt, sokan kérdezgették is, hogy "mi van veled?" , "minden rendben?", hiszen ha valaki egyetemre kerül, rendszerint az ismerettségi köre hirtelen jelentősen megnő, amit nem mellesleg a facebookon keresztül mindenki le is tud követni. Ezzel szemben nekem havonta 1-2 új ismerősöm lett, azok is rendszerint magyarok, ami azt az arányt teintve, hogy évfolyamonként vagyunk 3-5 en, azért nem sok. Aztán rájöttem, hogy nem velem van a gond, nem én égtem ki, csak szimplán ilyen a környezet, ilyenek az osztrákok - kedvesek, imádják ha valaki jól beszéli a nyelvet, de nehezen jut át az ember egy bizonyos határon - és egyenlőre be kell érjem ezzel.

Ugyanakkor az igazi húzóág mégiscsak maga az egyetem, vagyis az a képzés amit itt kapok, - hiszen mi másért is lennék itt -, és azt a világért se cserélném le semmire, pláne, hogy ez csak egy Bsc, a lényeg nem itt lakozik, hanem majd az Msc-nél, arra meg még lesz időm bőven kitalálni, hogy merre is legyen.