Hogyan kerültem ki Grazba, vol. 2

Valahol ott hagytam abba, hogy kijutottam Grazba, először, fél évre, még mint 15 éves kissrác.

Ez a hat hónapnyi kint lét, gyakorlatilag az egész későbbi életemet meghatározta.

Olyannyira mindent megváltoztatott, hogy sokszor még a mai napig azon gondolkodom, mi lett volna vajon, ha itt vagy ott akkor másképp döntök.

Belekerültem egy másfajta, ha úgy tetszik, felnőttes életbe, ahol bár alapvetően a mezei gimnáziumot végeztem, mégis közben jószerivel önállóan laktam, éltem, majd néhány hét elteltével már dolgoztam is a suli mellett. Érdekes volt megtanulni, hogy kell bánni a pénzzel, pláne hogy az elején még szabályosan azt sem tudtam, hogy kell egy automatából pénzt felvenni.

Aztán maga a munka, amely eredetileg arra irányult, hogy egy kis zsebpénzt gyűjtsek magamnak, mert a pénz, amit az egész családtól közösen kaptam havonta, eleinte úgy hittük nem fogja fedezni a plusz kiadásokat. 

Hamarosan kiderült aztán, hogy centre pontosan megvan, mennyi kell egy hónapra, és abból bizony marad felesleg, ráadásul amikor a "zsebpénz"-nek hitt kis borítékomat megkaptam, benne életem első hivatalos fizetésével, bizony csak a szemem kerekedett. Fogalmazzunk úgy, hogy az osztrák jóléti világ tortájának egy kis szerény szeletét nyújtották ott át, nem kis meglepetésemre.

Lényegében véve, ez a félév nem csak azt nyújtotta, amit vártam tőle, hogy egy kicsit kiszakadva otthonról, tiszta vizet tudjak tölteni a pohárba, hanem annál sokkal többet, és egy új irányt adott az életemnek, amit előtte el sem tudtam volna képzelni. Ráadásul, hogy minden ilyen meseszerűen szépen összejött, hogy egy pontja nem volt a történetnek, amit negatívumként tudnék felsorolni, egyszerűen azt szülte, hogy amikor hazamentem, honvágyam lett, és kisvártatva rájöttem, nem érdekel hogy hogyan, azt sem hogy mikor, de vissza akarok még menni, hosszú időre.

Ennek számtalan oka volt, egyrészt hogy ahol akkor laktam, azt annyira megszerettem, hogy szabályosan a második otthonomnak hívtam, vagy hogy a rokonommal egy olyan különleges kapcsolatot építettem fel ezen fél év alatt, ami azóta is töretlenül megvan, és kis 15 éves fejjel nagyon kellett, és hogy úgy egyáltalában itt egy másik életem volt, valami felnőttes, ami nekem rettenetesen tetszett és tetszik praktikusan a mai napig.

Persze hogy mennyiben komolyodtam meg, arról azt hiszem lehetne vitatkozni, szültem még néhány eredeti momentumot a gimnázium során kétségtelenül, de azért összességében azt hiszem már ez a félév is adott egy kellemes kezdőlöketet.

Na de, ekkor még mindig csak 16 éves voltam, úgyhogy volt még pár állomás:

Miután februárban befejeződött ez a hat hónap kintlét, egy ideig nem történt semmi.

Nyáron kijöttem egy pár napra, hogy úgy mégis kint legyek, de akkor esett le csak igazán, hogy vendégként itt lenni, na az nagyon rossz érzés. Mint mikor a nyaralás végén a szállodából kijelentkezünk, de még visszamegyünk a mosdóba. Olyan mintha, de már érezzük, hogy ez nem a miénk.

Ekkor jöttem rá, hogy nekem ide vissza kell jöjjek, és méghozzá ahhoz, hogy ismét huzamosabb ideig kint tudjak lenni, bizony egy nyári munkát kellene szerezzek.

Nem sokkal később ősszel meglátogattak a kinti waldorfos osztálytársaimból hárman, akikkel a legjobban jóban lettem, egy lány (az emlegetett padtársam) és két srác.

Na a velük való egyik beszélgetés nyitotta csak igazán ki a szememet arra, hogy bizony a legjobb megoldás mindenen túl az, ha egyetemre megyek ki Grazba, az ugyanis teljes mértékig kielégíti azt, hogy hosszú távon kint legyek ismét, ugyanakkor a kint létem egy felettébb értelmes tevékenységgel is össze van kötve.

Ez elültette a magot a fejemben...

Aztán jött a tizenegyedik osztály egyik nagy momentuma, a szociális munka, amelyet az év végén májustól (vagy júniustól? ) kellett végezni, kinek száj íze szerint, minimum négy hétig.

Na ezt a lehetőséget azonnal megragadtam, és kitaláltam, hogy akkor bizony irány Ausztria, mert ez ismét kiváló alkalmat biztosítana, egy hosszabb távú kint létnek.

A rokonom, mint addig és később oly sokszor, itt is megadta a kezdő löketet, talán egy telefonszámmal, vagy valami hasonlóval, így aztán néhány telefont elintézve sikerült leszervezzem, hogy akkor, 2009 nyarára egy hónapig Grazban egy öregek otthonában végezhessem a szociális munkát.

Mindezt megfejelendő, tavasszal nekiálltam munkát is keresni Grazban, gondolván, hátha sikerül még ottmaradni és már valami jövedelmező tevékenységet is folytatni.

Tudni kell ehhez, hogy mellesleg, életemben nem dolgoztam még addig nyáron, és bizony 17 évesen ez már nagyon érett volna, legalább is elképzeléseim szerint. Pláne, hogy az anno félretett eurók addigra már igen megcsappantak.

Hát a munkakeresésem így otthonról nem volt nagy sikersztori, de arra azonban elég volt, hogy a rokonom meglássa, hogy épp nagyban munkát igyekszem találni Grazban. Ennek következtében Ő is körülnézett a "saját háza táján", és már mikor javában dolgoztam odakint a szociális gyakorlaton, kiderült, úgy fest lesz munkám az egyik egyetem könyvtárában. Ekkor még nem is sejtve, hogy az bizony a jelenlegi munkahelyemet is adni fogja...

Végül július közepén, életem első nyári munkáját kezdhettem meg a Karl Franzens Universität könyvtárában, a digitalizálási osztályon. Akkor is, mint később is gyakran, projektmunkákra lettem (volna!!!) leszerződve, ám itt történt egy kis bonyodalom.

Alig három napja dolgoztam ott, amikor is kiderült, hogy hát bizony magyarként nekem Ausztriában teljességgel illegális a munkavállalás, mindez egészen 2011. májusáig. (ekkor 2009-et írtunk).

Ez praktikusan azt jelentette volna, hogy engem szépen hazaküldenek, Isten hírével.

De nem ez történt. Nyilván a rokonom is szerves része volt ennek, ám a főnököm is olyannyira elégedett volt a munkámmal, ezen három nap alatt, hogy úgy találták, nem küldenek haza, hanem kitalálnak valamit, hogy én ebből mégiscsak a lehető legjobban jöjjek ki.

Eleve hálás voltam, hogy ott lehetek, de ezek után aztán pláne lapátoltam. Ennek eredményeképpen hamar olyan hírem ment, hogy még az osztályvezető is lejött, hogy megnézzen magának.

Ezek után végül négy hetet dolgoztam ott, szerződés nélkül, a fizetést pedig egy valamire elkülönített összegből kapva. Az utolsó nap odahívott a főnököm, megköszönte a munkámat és azt mondta, ha később úgy jönne ki a lépés, hogy még dolgoznék majd itt, 2011 után, illetőleg, ha az egyetem összejön és én mellékállást keresnék, feltétlenül szóljak, mert nagyon szívesen alkalmaznának ismét.

Hát mit mondjak, ez rettenetesen jól esett...

Aztán jött is 2011.

Lement az érettségi... Khm... Igen, azt hiszem a "lement" jelző elég is rá, nem lett egy vaskos darab ezt emberesen be kell vallani. Tulajdonképpen katasztrofális lett, már legalábbis ami a későbbiekre nézve fontos tárgyakat illeti, mint a matek és a fizika. Egyetlen húzóág a német volt, s az ekkor tavasszal - nagy küzdelemmel, nem első nekifutásra - letett német felsőfokú nyelvvizsga. Ez ugyanis akkor még kritériumként szerepelt a TU Graz honlapján, amelyről tudomást szerezve már gondosan 2009-ben elkezdtem külön tanárral készülni, mert bár beszélni tudtam ezen a szinten, a nyelvtan/írás/szövegértés még távol állt a felsőfoktól.

Bár azóta ez a kritérium mintha B2-re puhult volna, szerintem még a C1 se mindig elég...

Ezek után nyáron, hogy már zöld utam volt Grazba, gyakorlatilag minden tekintetben, fel is hívtam a főnökömet, hogy akkor én szeretnék érdeklődni, van-e esetleg ismét valami nyári projekt, amire kimehetnék dolgozni.

Hát volt, így egészen későn, már szinte júliusban derült ki, hogy 2 héttel később kezdhetek kint.

Eredetileg 8 hetet terveztem, de aztán konszolidáltam egy 6 hetes munkára, amely egyetlen hatalmas projektet jelentett, úgy tizennyolcezer oldalnyi irománnyal, amelyeket egy olyan szerkezettel kellett felvegyem, amely egy állványra erősített tükörreflexes gép volt, külön megvilágítással, távvezérléssel.

A kint létemnek több érdekessége is volt. Először is akkorra már felbomlott az a bizonyos lakás, ahol anno laktam a srácokkal, így új hely után kellett nézzek. Így kerültem oda, ahol most is lakom, a ferencesek rendházának ama részébe, amit diákoknak adnak ki, szóval kicsit olyan, mint egy kollégium.

Ezen felül ott voltam, az oroszlán szájában, előttem a TU Graz, az egész lehetőség, minden, amit addig építgettem, most hirtelen az orrom elé tárult, elérhetővé vált.

Én pedig bizony megijedtem.

Az ok leginkább az volt, hogy a Waldorfban odahaza együtt jártunk le 13 évet, egyesekkel már az óvodát is, és ez a helyzet, hogy most hirtelen egyetem, vége mindennek, mindenki szétszéled, ráadásul én külföldre, ez eléggé megijesztett. Azonfelül épp csak az érettségi alatt költözünk külön, így hirtelen az egész helyzet, hogy én egy huszárvágással átkerüljek abba, hogy teljesen egyedül lakom, kint vagyok külföldön, végzek egy egyetemet más nyelven, és azt sem tudom mikor látom a többieket, ez nagyon megijesztett.

De nem tudtam megfogalmazni mi bajom van, csak éreztem, nem igazán vagyok még kész erre.

Aztán először jött az sms, miszerint odahaza felvettek a BME-re, ahová azért mégiscsak beadtam a jelentkezésemet februárban, ki tudja mi lesz alapon.

Itt megjegyezném, 3 pont híján nem oda vettek fel, ahová eredetileg mentem volna, ráadásul utolsóként vettek fel, pont annyi ponttal, mint a ponthatár, ami közel sem volt magas.

Ez már megindított valamit, de még mindig teljesen tanácstalan voltam, mígnem egyszer csak anyukám kitalálta, mi lenne ha hazajönnék, és elvégeznék egy évet a BME-n, és csak utána mennék ki Grazba.

Így megszokom az egyetemet, a külön lakást, a helyzetet, hogy nem járunk többet együtt a Waldorfba, és úgy kompletten mindent. Ráadásul még németül is tanulhatok ezt-azt a BME-n, amit ha elfogadnak már beljebb is vagyok.

Na ez, egy csapásra olyan megkönnyebbülést jelentett, hogy azt el sem hittem.

Eszembe nem jutott volna ez, pedig hát teljesen kézenfekvő volt, pláne hogy még mindig csak húsz éves voltam, ja nem, csak 19. 

Így aztán a jelentkezési folyamatot a TU Graz-on megszakítottam, és augusztus közepén hazamentem, hogy a BME-n kezdjem meg a tanulmányaimat, jóllehet tudatosan csak egy évre.

Azt hiszem soha ilyen jó döntést nem hoztam még, mint ez. Hihetetlenül jól esett, hogy nem kell magam belekényszeríteni az elvileg vett álmaimba, amire akkor még jócskán nem álltam kész.

Ráadásul ez az év pontosan elég volt arra, hogy kialakuljon, kivel, mennyit, és hogy találkozunk, aminél később már lényegtelen volt, hogy Grazban vagyok-e vagy Budapesten, mert így is úgy is megmaradtunk barátok, de már egy más formában.

Aztán következett egy év BME, ami, főképp az első félév, rettenetesen jó volt.

Ha a közösségi életet összehasonlítom az ittenivel, pedig még a BME helyett is inkább a MOME-ra jártam kikapcsolódni, dimenziókkal másabb. Meg az a kis kiképzés sem ártott, ami életemben először tényleg leültetett az asztalhoz, és megtanított tanulni, amire előtte soha életemben nem voltam képes.

Aztán jött a második félév, egy jó hónapos betegség, ami után maradt egy hetem és a póthét, hogy mindent behozzak.

Ez idő alatt háromszor nyomtam 40 órás műszakot, de ez sem volt elég mindenre, sőt volt ahol kedélyesen meg is buktattak még ráadásul.

Elég az hozzá, hogy elegem lett, de rettenetesen, és bár utólag örülök, mert így nem volt nehéz a búcsú, és annál jobban esett az itteni nyugati hozzáállás, azért megmaradt, mint rossz szájíz.

Majd elérkezett 2012 nyara, amikor is felvettek a Magna Steyr járműgyártó és fejlesztő céghez Grazba egy hónapra nyári munkára, én pedig tisztán, addigra már teljes lelkesedéssel, kiköltöztem Grazba, hogy immáron igazából, de beteljesítsem az álmaimat és nekikezdjek tanulmányaimnak a TU Graz berkei alatt.

A blogom pedig elindult, és egy csavarral most vissza is értünk az elejére.

Az igazi bevezető, I. rész

Avagy hogy kerültem ki Grazba.

Egyszer azt ígértem, hogy leírom, hogyan is kerültem ki Grazba. Hát azt hiszem, lassan éppen itt az ideje, mert úgy fest, nem két hétre jöttem.

Sokan szokták kérdezni, hogy miért éppen Graz? Miért jobb ott mint itthon? Miért jobb az mint a BME, stb...
Én pedig rendszerint azt szoktam mondani, itt nem az a kérdés, jobb-e, mert ez relatív, hanem ezt akartam, hogy itt legyek,  itt vagyok, így alakult és a kérdés sokkal inkább az, mit lehet belőle kihozni?

Persze valóban egy korábbi bejegyzésemben hosszan taglaltam az általam vélt különbségeket a BME és a TU Graz között, illetve ezáltal az otthoni és a nyugati egyetemek között, de ott sem arról szólt a dolog, hogy miben jobb ez feltétlenül, hanem hogy miben más, és én ezt hogy látom.
Mert hogy az is igen sokszor felmerül, hogy én nekem miért nem volt jó a BME, miért mentem el külföldre tanulni? Miközben ez sem igaz így, mert a BME nagyon jó volt nekem, szerettem, ugyanakkor sohasem akartam odajárni, ha úgy tetszik, csak a "véletlen" vitt arra. Na de erről mindjárt bővebben...

A történet(em) valahol egészen korán kezdődik. Mondjuk úgy, kis kori álmom volt, hogy valahol német nyelvterületen, mérnöknek tanuljak. Ez persze kiskoromban mindenfélét jelentett, nem tudtam hogy pontosan hol képzelem ezt el, és azt sem hogy éppen miféle mérnöknek is tanuljak.
De azért épülgetett a dolog, a németet imádtam, és kezdett kialakulni, hogy ez valami gépész irányzat lesz, leginkább pedig járműves.

Az igazi fordulatot aztán a gimnázium első éve adta, ahol is egy osztálytársam (későbbi egyik legjobb barátom, a Golyó) ötletén felbuzdulva, - miszerint Ő majd kimegy Németországba egy évre -, elkezdtem vele együtt németet tanulni.
Pályafutásom alatt az egyetlen egy év, amikor a megszokottól eltérően úgy igazán utáltam iskolába járni, az bizony a kilencedik volt. Ennek számtalan oka volt, ami innen most praktikusan lényegtelen, elég az hozzá, hogy ez a friss iskolaundor egyfajta változásra ösztönzött, ami Golyó ötletéből fakadóan nálam is valamiféle külföldi cserediák, vagy egyéb programot jelentett.
Lényegében el innen, messzire, hogy tiszta vizet tölthessek a pohárba!
Ahogy aztán a lehetőségeken átfutottunk, felmerült Graz. Itt nemcsak hogy van Waldorf iskola, de ráadásul rokonunk is él a városban, anyukám unokatestvére, mindemellett praktikus, hiszen szintén német nyelvű hely, de nincs olyan messze, mint Németország. Egyszóval tökéletes!
Na ezen aztán felbuzdulva elkezdtünk ennek utánajárni. Persze nyilván kilencedikes fejjel ezt anyukám intézte nekem, én csak a folyamatos unszolásommal a motivációt adtam.
Olyannyira el akartam húzni innen, hogy az sem érdekelt, amikor kiderült, ugyan fogad az iskola, de effektív cserediákságról nincsen szó, és nem is fogadna egy család sem lakni. Addig nyomattam a dolgot, míg nem ezen kedves rokonunk, emlékeim szerint már nyáron, talált nekem végül szállást, ami mint utóbb kiderült, a létező legjobb helyzetet szülte.
Ahová én ugyanis kerültem, az egy szabályos osztrák WG volt. (Wohngemeinschaft = fiatalok együtt bérelnek egy nagy lakást). Mivel azonban a rokonom persze ismerte ezeket a srácokat, akik nem különben mind egy közösség, a Fokolare (nagyjából talán a regnumhoz lehetne hasonlítani) tagjai voltak, a normális környezet teljességgel biztosítva volt.

Na de vissza egy picit még Budapestre.
Szóval nagyjából bizonyítvány osztásra dőlt el, hogy kimegyek tizedik első félévében Ausztriába. Azért is ekkor mentem, mert a tizedik osztályt nagyban meghatározó Erdélyi néprajzi kiránduláson már garantáltan otthon akartam lenni, ami rendszerint májusban volt.
A sors iróniája, hogy ezen kedves barátom, Golyó, végül nem ment sehova (illetve később Amerikába, de most nem mesélem el az Ő élettörténetét is), én ellenben olyannyira kimentem Grazba, hogy lassan az mondható, kis szünetekkel, de azóta is itt vagyok.

Na egy szó mint száz, 2007 szeptember 1.-ével, kiutaztunk Grazba, hogy 3.-ával megkezdjem a sulit, amelyet kerek hat hónapig voltam hivatott végezni.
A lakás, amelybe kerültem, négy másik osztrák sráccal volt együtt, akik akkor rendre húsz év körüliek voltak és épp az osztrákoknál bevett Zivildienstet csinálták. Én a magam szerény 15 évével egy kicsit kilógtam a sorból, ám ez cseppet sem volt probléma, sőt hamar kiderült, ez életem egyik legjobb dolga lesz, hogy ennyi idősen belecsöppenek a teljes önállóság, és a vele járó teljes szabadságba is.
Mert ez bizony külön lakás volt, saját szobával, mindennel, ahol bizony mosni, főzni már rögtön az első kanyarban el kellett kezdjek egyedül is, későbbi hatalmas örömömre.

Az akkori némettudásom nem volt katasztrofális, ám beszéd hiányában az első idegen mondatok hideg zuhanyként értek, és bizony bele tellett úgy 2 hétbe, mire az általam vett null szintet elértem, vagyis már nem kellett bestresszeljek egy olyantól, ha valaki megkérdezi, hogy hogy vagyok, vagy honnan jöttem.
Persze az iskola első napja még bőven a 2 héten belül volt, így ott az első megnyilvánulásom azóta is szállóige tárgya.
"Wie heißt du?" - kérdezte a padtársam, későbbi legjobb barátnőm innen.
"Ich bin 15 Jahre alt." - mondtam nagy büszkén, nem kis zavarban.
(Aki esetleg az angol nyelven szocializálódott, annak: "hogy hívnak?", "15 éves vagyok").

Na lényeg a lényeg, döcögősen startolt a dolog, de azért egy idő után beindult a szekér és mire a februárt elértem, már mindenről és mindenkivel tudtam nyugodtan beszélgetni, még akkor is, ha az akkori nyelvtudásom távol volt még a felsőfokú nyelvvizsga kritériumaként szolgáló választékos beszédtől.

Túl egy éven, túl a nyáron

Bár a nyári szünet hivatalosan még majd egy hónapig tart, lényegében véve augusztus 31.-ével befejeződött az idei nyaram, amely a maga szűk nyolc hetével életem eddigi egyik legpörgősebb nyara volt.
Ezért is gondoltam, hogy kivételesen élményt is beszámolok, mert valahogy ez is egyfajta újdonság volt az eddigiekhez képest.

Bár év közben sem volt túl húzós, sőt időnként kifejezetten az volt az érzésem, hogy ellazulom a dolgokat, mégis szilárd meggyőződésem volt, hogy azért mégiscsak nem egy tingli-tangli életvitelt folytatok, ahol az év alig különbözik a nyártól, hanem hogy igenis kemény az élet és így szükségem lesz egy olyan nyárra, ahol elképesztően fel tudok pörögni és feltöltődni, mert aztán megint jön néhány kemény hónap, amikor ez adott esetben nagyon fog hiányozni.

Mindezt nagyban elősegítette az a tény, hogy életemben először fixen dolgozom, nem sokat, ám annál élhetőbb fizetésért. Ezért már májustól kezdve szisztematikusan kezdtem vásárolgatni, hol repjegyet, hol vonatjegyeket a nyárra, hogy aztán azok árait már ne a nyári büdzséből kelljen kigazdálkodni.
Csináltattam is ezeknek megfelelően egy hitelkártyát, így vígan - de szigorúan odafigyelve - el lehetett kezdeni tervezni és megvalósítani a nyarat.
Mivel még 13. havi fizetést is kaptam, hirtelen egy olyan helyzetbe csöppentem, amit azt hiszem előtte még sosem éltem meg. Nevezetesen, hogy a nyárnak azon highlight-jait, (így szokta hívni azokat a programokat, amik úgy igazán ritkán adódnak, nagyon jók, kihagyhatatlanok, mesélhetőek), amelyekből rendszerint felmerül néhány, de mindig el kellett dönteni, hogy melyikre menjek, mert minden nem fér bele, most egyszerre mind elérhetővé vált. Egyszer csak abban találtam magam, hogy az egyetlen egy akadálya a dolgoknak az idő hiánya, de különben majd minden létező és felmerülő ötletre/programra igent tudok mondani.
Ez gyakorlatilag azokat a válságtól távoli régi jó nyarakat idézte, amikor annyiféle programom volt, hogy jószerivel csak mosni jártam haza.
Nagyjából most is ez történt, csak a mosásokat kiegészítette egy- vagy két nap munka, mivel mint mondtam, az idővel szűkében álltam, és mivel annyi szabadnapom nekem sem volt, hogy 8 hetet nyaraljak, így hébe-hóba az eredeti heti 2,5 napból le kellett dolgozzak párat. Ennek következtében ingáztam Graz és más városok között, olyannyira, hogy augusztus elejére 5000km-nyi vonatozás állt mögöttem, holott még csak egy hónapja ment a szünet.

Óriási szerencsémre, ahol dolgozom, ott a túlórázás egy oly módon bevett szokás, hogy azt később szabadnappá lehet bármikor alakítani. Ennek következtében ha csak tehettem, igyekeztem a napi 5-7 óráimból 9-10 et csinálni, így augusztus végére több komplett napot tudtam szabaddá tenni, anélkül, hogy valódi szabadságot kellett volna kivegyek rájuk.

És hogy miben is merült ki ez a hatalmas nyár?
Hát kezdésnek, épp csak bemelegítőleg elmentem a Volt fesztivál utolsó napjára. Mivel aznap 11-ig még vizsgáztam, így egy igazán jó felütéssel kezdtem a nyarat. Ráadásul mint utóbb kiderült, ez a vizsgám is meglett, amiért bizony küzdenem kellett rendesen. Ciki- nem ciki, de odáig fajult a helyzet, hogy egy barátnőmet kellett megkérjem, vegye kezelésbe a facebookomat, hogy az aktuális jelszó hiányában még a kísértése se legyen meg egy esetleges - rettenetesen hasztalan - facebookozásnak.
És ez működött is, 6 napig nem volt semmi ilyen és tudtam végre tanulni.

No aztán következett egy Amszterdami családi hosszú hétvége, ahová apukámmal utaztunk ki, hogy meglátogassuk a bátyámat. Volt benne városnézés, egy kicsit vidék és még a tengerpartra is lejutottunk. Mondanom sem kell, zseniális volt.

Bros

Aztán voltam kicsit otthon, majd újabb Graz-Budapest-Graz inga után következett, a lassan már tradicionálissá váló nagypapás vakáció, amely azt takarja, hogy nagypapámmal elmegyünk Sopronba, majd onnan át Ausztriába a Semmeringhez és vissza. Ezt idén egy nappal kibővítettük, így már 3 éjszakás lett a dolog, megfűszerezve egy osztrák családi találkozóval is.
Aki látta az "intouchables" - című filmet, az már nem jár messze, bár nagypapám ennél fittebb és a Maserati helyett mi Suzukival nyomjuk.

Aztán újabb ingázás, majd irány Berlin!
Egyik nagy álmom teljesült ezzel, hogy odafelé kipróbálhattam a német vasút gyöngyszemét, az ICE 3 -at, az Ingolstadt-Nürnbergi gyorsvasúti szakaszon, amely lágy 300km/órás sebességgel igyekezett elkápráztatni a kedves utazóközönséget. Bár a közel 13 órás útból ez a produkció mindössze 50 percet tett ki, nagyon megérte a dolog.

Ezt külön le kellett fotózzam

Ez a Berlin egy hat napos kis kiruccanást jelentett, ahol is meglátogattam egy barátnőmet, aki már egy hónapja kint volt, majd 4 nap városnézés után leruccantunk Münchenbe, hogy egy kis bepillantást nyerjünk a bajor sörök világába is, mielőtt még egy parkban aludnánk, majd másnap hazautaznánk. Berlinről ódákat lehetne zengeni, mennyire zseniális város, de ezt most nem kívánom megtenni, elég az hozzá, hogy nagyon jó volt, pláne hogy mindenki beszél németül, ami itt Grazban megszokott, de hogy elutazom ezer kilométert és ott még szebben is beszélnek, az nekem kifejezetten tetszett.

Bernauer Strasse

Ezután megint következett 3 nap munka, majd irány Budapest és másnap hajnalban cserkésztábor.
Illetve a szakavatottaknak roverportya, mivel a nagy részét ez tette ki.
Mit ne mondjak, ez is nagyon jó volt, pláne a tudat, hogy ugyan sajnos már csak "passzív" tagja vagyok a csapatnak, mégis egy-egy ilyen kaliberű programon a mai napig részt tudok venni, annak ellenére, hogy külföldön élek. Persze ez már kicsit másról szólt, leginkább egy baráti társaság összejöveteléről, de hát 10 év után miről is szólhatna másról.

Aztán megint Graz, aztán megint Budapest. De ezegyszer végre egy ideig szünet. Sikerült augusztus végére mégiscsak annyi szabadnapot gyűjtsek, hogy majd 3 hetet egyöntetűen nyaraljak.
Volt ebben Balaton családdal, még egy kis fesztivál, osztálytalálkozó és végül, mint hab a tortára, egy bő hetes Horvátország a barátokkal, javarészt a néhai osztálytársakkal..

Legjobb reggeli, minigrill a parton

2 óra alvás után levezetni, a végül 13 órásra nyúlt leutat nem volt piskóta, de végül mindenki épségben megérkezett, pedig voltak dugók, viharok, és egyesek, akik bicikliúton próbálták megközelíteni az Adriát, autóval.
A kezdés ugyan stresszesen alakult, egy pénztárcának lába kélt, és az első éjszakákon mintha a Bora is lecsapott volna ránk, de aztán minden rendbe jött és végül egy nagyon jó nyaralást zártunk.

Rovinj-i naplemente, záróeste

És hogy azóta mivan? Hát csak a szokásos, a szombat éjszakai hazaérkezés után vasárnap volt egy rövid családi vizit, majd az esti vonattal már vissza is Grazba, hogy hétfőn ismét kezdődjön a munka.
Azóta pedig lassan - igen lassan - felpörgés az új félévre, a hátralévő teendőkre, miközben talán először ezen a nyáron, van néhány napom, amikor tényleg sehová nem sietek.