2012. december 16., vasárnap

Reformok, gépész szemszögből

Tudom, emigrációból nem illik politizálni és tudom azt is, hogy egy jóléti országból sem feltétlenül illik az elképzeléseknek hangot adni.
Ettől függetlenül értetlenül állok a kialakult helyzet előtt és úgy gondolom, mint volt műegyetemistának és mint jelenleg dolgozó egyetemistának jogom van megosztani a véleményemet.

Az utóbbi időben a kormányoldalról érkezett néhány, elsőre igencsak meredek elképzelés a reformokat illetően, amelyekben igencsak találni kivetnivalót. Ugyanakkor a videókat elnézve rádöbben az ember, hogy az erre érkezett válaszok a fiataloktól éppoly meredekek, helyenként gyermetegek, amelyekből nem tűnik ki, hogy felfognák a jelenlegi helyzet tarthatatlanságát.
A felsőoktatásnak pedig igenis reformokra van szüksége, méghozzá hatalmasakra, mert egy-egy intézményt, vagy annak szakát kivéve tarthatatlan a képzés, mind financiálisan, mind minőségében, bár ez a kettő valahol igencsak összefügg.

A keretszámok ilyen drasztikus megcsonkítása, vagy a forráselvonás egy szükségeljárás, ami mutatja az ország gazdasági helyzetét és az abból következő kényszerintézkedéseket.
Ugyanakkor ez korántsem a legjobb megoldás, mert így mindenki úgy érzi, hogy elveszik előle a lehetőséget a tanulástól, továbbá az egyetemek működését, de főképp színvonalát veszélyezteti. Ebben hibázott a kormány, ugyanakkor a rá érkező válaszok sem helyénvalóak, hiszen azt követelni, hogy annyian és úgy tanulhassanak, mint eddig, az sem reális.
A jelenlegi helyzetben tele vannak az egyetemek olyanokkal, akik nyaralnak az állam pénzén, 5 évek alatt végeznek el egy Bsc-t, harmadévesként küzdenek elsőéves tárgyakkal, majd mikor végre végeznek, rájönnek, hogy annyira sok időt elpazaroltak, hogy az Msc már szóba se kerül. Így végül egy egyetemi diplomának titulált Bsc papírral boldogan távoznak, képzési szintjüket tekintve pedig szinte kizárt, hogy az adott szakmában helyezkednek majd el.
Közben az egyetemek nyígnak, hogy ez a Bsc-Msc rendszer rossz, a képzési szint közel sincs a korábbihoz, hiszen egy néhai 5 éves képzést próbálnak 3 évbe belesűríteni, ami persze lehetetlen, így kapunk egy felszínes képzést, ami lényegében véve a pénzpazarlás netovábbja.

Most hogy beleláttam egy másik műszaki egyetembe, meg kell valljam, hatalmas a kontraszt. Otthon vért pisilünk, hogy megcsináljuk a képzést, mert annyi a zh, hogy egyik napról a másikra élünk.
Persze ettől a tananyag is 3 napig marad meg. Közben a tananyag bele sem mártózik a lényegbe, csak a felszínét kapargatjuk dolgoknak.
Itt van például a mechanika. Lényege és alapja az egész gépészképzésnek. Otthon butított, egyszerűsített feladatokat oldottunk meg, mert annyira volt idő és annyira volt csak leadva az anyag. (Ezt persze nem tudtuk, mivel amíg csak egyet ismerünk, amiről azt tudjuk, hogy nehéz, addig azt hisszük, az a csúcs).
Nekem itt kerek perec közölték, hogy a Bsc-Msc rendszer egy elcsépelt elképzelés, és hogy ne álmodjunk arról, hogy a Bsc diplomával van értelme abba hagyni a képzést.
Ennek hatására kényelmesen, de emberesen belemegyünk a témákba és olyan dolgokat számolunk, amelyek a valóságnak lemodellezett dolgai. (Példa: otthon 2D-s téglatestek súlypontjait, itt üveglombik, vagy épp egy alma súlypontját számoltuk térfogatintegrállal)
És ez nem arra irányul hogy "haha, na látod, ez itt mennyivel jobb, mint otthon", hanem hogy rámutasson arra, hogy gond van, méghozzá nagy. Ugyanis ennek tükrében már kezd érthetővé válni, miért is nem fogadták el az én BME-s tárgyaimat itt, ami nem csak nekem volt egy pofon, de rá is mutatott arra a tendenciára, miszerint a BME kezdi elveszíteni nemzetközi hírnevét és elismertségét.


Hát íme az 1. pont, változtassunk ezen a Bsc-Msc rendszeren, mert pár éve rá lett erőltetve az egyetemekre, de láthatóan teljes a kudarc, és amely egyetem, vagy annak szaka csak tehette, már ki szállt belőle.

Na de vissza a keretszámokhoz.
Néhány éve még volt felvételi. Ezt a kétszintű érettségivel gyakorlatilag eltörölték.
Nem tudom ki találkozott az utóbbi időben közép szintű érettségivel, de az abban foglalt elvárások nevetségesek. Olyan alacsony a szint, hogy aki egy kicsit is konyít valamely tárgyhoz, annak szinte tanulnia sem kell. Aztán persze ott van az emelt szint, ami már egy jócskán komolyabb darab, de mivel emelt szintű érettségiket nemigen várnak el az egyetemek, így az csak a bevállalósabbaknak marad.
Ennél fogva, - már elnézést -, de fűt-fát felvesznek egyetemre, akik aztán az első zh-k alkalmával szembesülnek azzal, hogy adott esetben semmi közük a témához.
A tanárok, egyetemek meg megint csak nyígnak, mert nem tudnak nekiállni egy komolyabb témának, mert az alapoknál elbukik a társaság fele.
És most rengetegen tüntetnek és adnak hangot annak, hogy ezt hagyják meg így, hogy mindenki tanulhasson. Pedig egy csomó ott lévőnek köze sincs a szakmához.

Szóval adódik a 2. pont, mely szerint nem a keretszámokat kellene csökkenteni, hanem egyszerűen a bejutási küszöböt megemelni.

(de nem, nem a kormány által ötletelt 240 pontra, mert az durván alacsony, ráadásul abszurd elképzelés, mivel így a komoly egyetemeken ingyen, a másod/harmad osztályúakon viszont pénzért tanulhatnának, ami megint csak nem jó helyen fogja meg a dolgokat)
Tehát adódik ismét egy már jól bevált felvételi rendszer.
Ugyanis egy felvételi nyilván körülbelül a bent lévő zh-k (vagy egyéb számonkérési formák) színvonalán futna, megkövetelve alapvető dolgokat.
Így viszont ahelyett, hogy az állam (= más adófizetők) pénzén már az egyetem keretein belül bukdácsolna valaki, egyszerűen a felvételi vizsgát próbálgatná a saját költségén. Ettől nyilván jobban is ösztönözve lenne.

Alternatív, és még egyszerűbb ha egyszerűen az egyetemek emelt szintű érettségiket, akár több tárgyból megkövetelnének az érettségin. Ez körülbelül ugyanazt eredményezné, hiszen azok szintje az egyetem első félévének szintjéhez hasonlít.

Továbbá az is megfontolandó, hogy a nemzetközileg bevett tolerancia félévek számát 2-ben meghatározni, így a csúszást maximum egy évesre lehetne korlátozni.

Végül pedig pár szó az egyetem melletti munkáról.
Nem tisztem itt komoly véleményt nyilvánítani, vagy bárkit kioktatni, hiszen az én osztrák órabérezésem nagyságrendekkel magasabb, mint az otthoni. Ugyanakkor megjegyzem, hogy arányaiban véve semmivel sem vagyok különb helyzetben azoknál, akik szülői támogatás mellett dolgoznak egyetem mellett.
Mert bár többet keresek, teljesen fent is tartom magam, és a háztartásom, így zsebpénzről, vagy megtakarításról csak akkor beszélek, ha többet melózom egy héten 16 óránál, ami lássuk be, egy műegyetem esetében már komoly szám.
Egyszóval azok, akik gúnyt űznek és mémet gyártanak a neten abból, hogy esetleg lehetne is dolgozni az egyetem mellett, - vagy akár nyáron előre az egyetemért -, és hozzátenni ahhoz hogy tanulhassanak, azoknak valami komoly szemléleti problémájuk van és nem ártana ráébredni, hogy elmúlt az az idő, amikor minden ingyen van. Sajnos.

A röghöz kötéshez pedig annyit, hogy bár én se nem írtam alá, se nem otthon tanulok, mégis annyit hozzátennék, hogy nem először találkozom olyan emberekkel, pl. németekkel, akiknek teljesen egyértelmű, hogyha nem otthon tanulnak, vagy később dolgoznak, akkor az államtól kapott támogatásokat vissza kell fizetniük. Csak mi szoktuk meg, hogy a dolgok ingyen vannak. Pedig ez a szerződés sem mond ki mást, mint hogy vagy dolgozz otthon, vagy ha elmész, legyél szíves visszafizetni az államnak a beléd feccolt 1.5, 3 vagy ki tudja hány millió forintot.


2012. december 10., hétfő

2 hét innen, s 4 hónapon túl

Vagyis nemsokára hazamegyek megpihenni kicsit, miközben hosszú ideje vagyok már itt.

Az érdekes viszont inkább az, hogy mennyi ideje nem írtam már bejegyzést, miközben azért az élet igencsak robog tovább.
Persze ennek számtalan oka volt. Egyrészről úgy találtam, az egyetem elindult, a munka szintén és ezzel valahogy minden olyan esemény, amelyről könnyen és hosszan lehetne blogolni, már dokumentálva is lett.
Másrészről pedig az egyetemmel együtt a tanulás és a számonkérések is persze beindultak, így hirtelen azon kaptam magam, hogy egyáltalán nincs is úgy időm erre, mint annak előtte.
Na de közben annyi kis apróság, - vagy annak tűnő dolog - történt, hogy úgy találtam, igenis ideje egy, ha mást nem is, legalább összefoglalót írjak az elmúlt lassan másfél hónapról.

Talán kezdem is azzal, hogy egy új elfoglaltságot, vagy ahogy szoktam hívni, "hasznos hobbyt" sikerült találjak, amely nem más, mint a Formula Student.
Ez dióhéjban azt takarja, hogy van egy évtizedek óta létező nemzetközi pályázat, illetve verseny, amelyen bármely egyetem, főiskola részt vehet, világszerte. A pályázat lényege pedig, hogy az adott egyetemek csapatai egy év alatt létrehozzanak egy saját tervezésű és építésű mini Forma1-es versenyautót, amellyel aztán egymással versengve kiderüljön, mely autó a legjobb. Mindezt azonban nem pusztán gyorsasági, hanem konstrukciós, fogyasztási, financiális és egyéb szempontok szerint is külön-külön értékelve.
Ez mindig is nagyon érdekelt, hiszen ez egy olyan mellékes tevékenységet nyújt az egyetem mellett, ahol az ember tényleg szinte azonnal bele tudja ültetni az addigi tudását, ötleteit egy valóban megvalósuló projektbe.
Nem beszélve arról, hogy az önéletrajz egy fontos részét tudja képezni, amelyre előszeretettel figyelnek a komolyabb járműipari cégek.
És hogy hogy tudok én ebben részt venni?
Ez esetemben abban nyilvánul meg, hogy szerencsére a tavaly extraként tanult Catia - 3D-s járműfejlesztő - programot használják itt is, így a tervezésben részt tudok venni, továbbá minthogy a Magna-nál karosszériát építettem, így evidens lett, hogy itt is a karosszéria csoportba kerültem.
Persze még inkább csak figyelek, mint ötletelek, de remélhetőleg ez hosszú távon szépen be fog indulni.

Eközben persze megy a főzőiskola, vagyis egyik nagy elhatározásom, ami úgy tűnik egyre jobban kamatoztatja magát. Itt persze ne tessék tényleges kuktaiskolára, vagy egyébre gondolni, csak így szoktam nevezni azt, hogy szinte naponta főzök, saját pénzből, saját magamra, így jószerivel azt, amit csak akarok, engedve a különböző, helyenként komolyabb elképzeléseknek is.
Mindig is úgy voltam vele, hogy a hűtőszekrényt a jólét egy mércéjének tekintettem, és bár ez lehet egyedi megközelítés, mégis számomra ez egy fontos mércéje volt az életnek. Nem tudom, talán, mert mindig is imádtam enni, még akkor is, ha ez nem látszik meg! :-p
Ennek következtében hihetetlen örömet okoz, hogy én töltöm fel a hűtőmet, azzal amivel szeretném, és abból, amit magamnak kerestem, majd mikor másnap kinyitom, azon kapom magam, hogy tele van finomságokkal.
Ráadásul, hogy odafigyelek arra, amit eszem, egészen meglepően egészségesen élek.
Egyrészt azon osztrák tendencia miatt is, hogy a termékek lassan fele bio, másrészt pedig mert a mindennapi főzéssel lassan teljesen kilőttem a műanyag élelmiszereket a sorból. (Na jó, egy mélyhűtött pizza be-be csúszik azért, de az a max).
Ha van kedvem és időm, összedobok valami komolyabbat, mint pl. a múlt héten az aszaltszilvával töltött mandulás pisztráng, de amikor a Bank másfél hetes csúszással utal, éppoly lelkesedéssel vetem bele magam a mindmegette.hu "olcsó ételek"- rovatába, hogy összedobjak egy igazi krumplifőzeléket, vagy ilyesmit...

Ama bizonyos pisztráng, aszalt szilvával töltve, mandulaköpenyben, almaágyon

A zh-k és vizsgák nyers mivoltával nem untatnám a kedves olvasót, elég annyi hozzá, hogy kezdem nagyon megszeretni ezt az egyetemet, és végre úgy néz ki - de ezt gyorsan lekopogom -, hogy sikerült is így harmadszorra úgy nekikezdjek egy szemeszternek, hogy minden akadályt elsőre vegyek, s ne rohanjak a dolgok után már a 4. héten.
Őszintén szólva a múlt hét volt az, amire azt mondtam, "a puding próbája az evés", vagyis most dől el, bírom-e a dolgokat itt. Egy hét, amikor 2 napot dolgoztam, volt egy nehéz zh-m és az első vizsgám. Se időben, se energiában nem bővelkedtem ezalatt, de mivel úgy néz ki ment minden, most meg vagyok nyugodva, s remélem, a januárt sikerül hasonlóképpen megoldjam.
Amúgy, nem mellékesen, a BME-s tárgyaimból végül egyedül a matematikát, annak is csak az előadás részét fogadták el. Ez egy érdekes dolog volt, hiszen egyrészt végül a lényeg sikerült, miszerint nem kell matekból vizsgázzak, ugyanakkor pofon, hiszen a matek zh-k és minden egyéb jöhet ismét.
Egy előnye azonban van, amit nem tagadok, mégpedig hogy a statikára így jobban sarkallva vagyok, amely egyrészt a legfontosabb tárgyak egyike, másrészt fura mód az otthoni ehhez képest bikfitty volt, amit sose gondoltam volna.


Persze mondanom sem kell, hogy a tanulással, a Formula Studenttel, a szinte mindennapos főzéssel, no meg a szombati melózással együtt, amely a hetet 6 napossá teszi, igencsak sűrű az élet, és kevesebb idő és energia jut minden másra. De így legalább az történik, ami a legjobb:
Gőzerővel pörög az élet, szinte minden pillanatban tanulok valami újat, és kezdem azt érezni, tényleg álmaim útjára léptem.

Stotzek utca helyett Petersgasse
STF Nagy helyett HSP 1
BME helyett TU Graz

2012. november 3., szombat

Promotion: SONY, Home Entertainment

Avagy az első napom a Media Marktban.

Hát mit mondjak, ha most nagy lenne a pofám, akkor azt mondanám, hogy óránként xx Euróért magyarázok valamiről, amiről még én is alig tudok valamit, miközben egy 65 Inch-es 3D Tv-n bámulom a Ratatouille-t.

De az igazat megvallva, ez korántsem ilyen meseszép.

Ha született osztrák lennék, nyilván majd ennyire élvezetes lenne, de így, hogy nem anyanyelven kell elmagyarázzak dolgokat, amikről én is annyit tudok, amennyit pár prezentációból és az aznapi látottakból felfogtam, hát, hogy úgy mondjam, nem volt egyszerű.
Eleve az a kezdés, hogy megérkezem egy üzletbe, ahol életemben egyszer jártam, annyit tudnak rólam, amennyit én róluk, és össze kell állítsak egy működő rendszert olyan elemekből, amelyeket eddig egyszer láttam és fogtam, nem egy ideális helyzet.
Persze mindenki kedves, és a lehetőségekhez mérten segítőkész, de amikor se a munkakörükben, se a fogalomtárukban nincs benne az én teendőm, akkor nehéz feltenni azt a kérdést, hogy akkor pontosan ezt most hogy is kéne?
Mindenesetre lágy 2 óra alatt össze is szültem a rendszert, amelyet letesztelve már mindjárt megnyugodtam, de odáig azért sokat anyáztam magamban.
A történet szerint ugyanis van egy standom, közvetlenül a Tv osztályon, ahol is különböző eszközökön keresztül reprezentálnom kell, hogy a Sony egyes termékei, milyen jól kommunikálnak egymással, és milyen jól használhatóak együtt.
Nevezetesen, hogy az okos Tv-jük (amiben ugye van internet többek között), Wifin keresztül összeköthető minden egyébbel, okostelefonnal, tablettel, fényképezőgéppel, akármivel (ami Sony).
Ezt körülbelül úgy lehet elképzelni, hogy a tablettel lehet irányítani a Tv-t, a fényképezőgépnek nem kell vezeték, azonnal megjeleníthető minden kép a Tv-n, a telefonon lévő videókat azonnal lejátszhatjuk a Tv-n is, stb...
A lehetőségek tára nagy, az értelmüké már egy másik téma, de kétségkívül nagyon jól el lehet velük játszani, ha már egyszer működik a rendszer.
És mivel ezek rendre a Sony új termékei, amelyek a legújabb James Bondban is komoly szerepet kaptak, így én is be lettem öltöztetve a cég által James Bondnak, (hiszen a promóció egyik fő eleme, hogy a jubileum alkalmával egy 22 lemezes Blue ray James Bond kollekció jár ezen új termékekhez). Úgyhogy ennek örömére kaptam én is egy szmokingot, postán.

De azért összegezve a helyzetet, eddig megszoktam, hogy minden munkahelyemen valamire betanítanak, ami nehéz, nem nehéz, de ott állnak mellettem, majd miután már megy, tök jól érzem magam. De olyat, hogy magamnak kell kitaláljam és kialakítsam, hogy mit is dolgozom úgy igazán, és hogy még az is relatív, hogy jól csinálom-e, szokatlan és nehéz volt számomra.
Szóval, amolyan igazi első nap volt, sok tanulsággal.
De remélhetőleg, ez innentől kezdve, már csak ennél jobban fog menni.

2012. október 30., kedd

Egy újabb falat Magna Steyr

De ezúttal kicsit másképp...

Tegnap ugyanis egyetemi, órai keretek között voltam gyárlátogatáson a Magna-nál, amely így természetesen egy egészen más perspektívából mutatta meg a gyáróriást.
Az egyik tantárgy részeként opcionálisan be lehetett jelentkezni erre - és más - gyárlátogatásra.
Természetesen ez a program nálam azonnal a top prioritások közé került és rögtön be is jelentkeztem, nehogy lemaradjak az egyébként limitált fő számára meghirdetett programról.

A program úgy nézett ki, hogy az egyetemtől elvittek busszal a gyárhoz, ahol volt egy kis üdvözlő "ceremónia", majd csoportokra osztva elindult a tényleges gyárlátogatás.
Már eleve, kiszállva a buszból megcsapott egy hamisítatlan érzés: "Otthon, édes otthon."
Mivel azonban a Mini Coopereket a gyárnak a másik szegletében gyártják, így sajnos arra nem került sor, hogy azon csarnokokba is bemenjünk.
Ehelyett azonban betekintést nyerhettem azokba a csarnokokba, ahová nyári ottlétem alatt csak az ablakon át volt lehetőségem.
Nevezetesen bemutatták, hol és hogyan készül a komplett Peugeot rcz, a Mercedes G osztály, és mint különlegesség, a Mercedes SLS kis szériás sportkocsinak a komplett alumínium váza.

Ama bizonyos szárnyas ajtós Mercedes-Benz SLS

Aztán következett a nap csúcspontja, amit mindenki várva várt, de igazán senki nem tudott róla semmit, legfeljebb amolyan urban legendekből, hogy igen, a program része, hogy visznek a tesztpályára és bemutatnak ezt-azt.
Nos ez esetünkben konkrétan úgy nézett ki, hogy egyfelől bemutatták az ott gyártott Mercedes G osztályt terepen, másfelől pedig egy új 3-as BMW-t, a Magna által fejlesztett menetstabilizáló rendszerrel.
Természetesen nem mi vezettünk, de pillanatokon belül kiderült, ez egy áldás, mert így van két szabad kezünk kapaszkodni mindenbe, ami fixnek tűnik.
Én először a 3-as BMW-be kerültem be, amely egy 280 lóerős automata váltós, sport verzió volt.
Már attól, hogy addig el sem indultunk, amíg mindenki rendesen be nem kötötte magát, érezhető volt, súlyos manőverek fognak következni.
Aztán jött maga a teszt: Padlógáz! Úgy gyorsult a kocsi, hogy csak az ülésbe préselődve próbáltunk röhögni hátul, de már koncentrálni alig sikerült. Majd a bemutató, hogy hogyan is néz ki, ha az ember 130km/óránál hirtelen manőverezni kezd (mondjuk mert ki kell valakit azonnal kerülnie).
Nyikorgó, füstölgő és kipörgő kerekek, ami közben bent úgy vágódunk egyik ajtótól a másikig, hogy csak vihogni marad időnk. De a kocsi magabiztosan az úton marad, semmi megpördülés, semmi túlzott elhajlás, csak egy-egy félméteres kilengése a hátsókerekeknek az úton, majd ismét egyenesen tovább.

Ha a kerékcsikorgást fotózni lehetne
Ebből volt több különböző kör, majd jött a körpálya, ahol pedig olyan driftelést mutatott be nekünk a sofőr, hogy majdnem kiszédültem a kocsiból. Füstöltek is a kerekek rendesen.
Ezen szerény 2 órás bemutató alatt, amíg mindenki legalább egyszer utazott mindkét kocsiban, a BMW egy komplett gumiszettet égetett oda.
De hát, ez valami leírhatatlan élmény volt, úgy röhögtem hátul, el se hittem, hogy ennyi mindent nyújt egy kocsi.

Aztán remegő lábakkal kikászálódtunk és átszálltunk a Mercedesbe.
Hát mit ne mondjak, ezt a kocsit sem kellett félteni. Ez a kocsi, olyan mint egy tank. 1979 óta gyártják itt, időközben felvásárolta a Mercedes a nevet, de a történet 30 éve változatlan, csak a motort és technikát fejlesztették benne.

A teszt-tó után gőzölög a forró motortér

A mi kis jószágunk egy V8-as, szerény 500 lóerős darab volt, amely a tesztpálya szélén, az erre külön kialakított dombokat szelte. Az a dübörgés, ahogy ez a motor felbőg egy komolyabb gázadásnál, hát, hogy úgy mondjam, ott azért érződik, hogy "van benne Kraft!"

A teszt-tó

Aztán irány a terep! Első trükként egy 45 fokos dombon csináltunk kézifékes indulást. Már többünknek az sok volt, hogy ez egyáltalában hogy áll meg a dombon, de hogy utána úgy indul el, hogy még csak fel sem bőg a motor, hát az már egy érdekes helyzet volt. Aztán át sziklákon, másik dombra fel, aztán sárba, salakba, de még egy tóba is mentünk.
Gyakorlatilag mindenhol és mindenben elment ez a kocsi, a maximum, hogy állati sáros lett az oldala.



Végül pedig, miután a BMW foszlásnak indult hátsó gumijait megnéztük, egy fotózással zárult a tesztvezetés.

Ezek után pedig visszavittek bennünket a fogadó terembe, ahol két rövidebb prezentáció után egy fogadás volt, vagyis ahogy ők fogalmaztak, egy szerény uzsonna.
Hát, hogy is mondjam, szerénynek nem mondanám, de annál finomabb volt.

Zárásképp pedig természetesen az "uzsonna" közben meg lehetett tekinteni a kiállított prototípusokat, valamint az előadókkal és a jelen lévő vezetőkkel lehetett még beszélgetni kicsit, akik újfent elmondták, hogy igenis tele vagyunk lehetőségekkel, és számítanak ránk, mert erős az igény a képzettségünkre.

Zárókép, amely igencsak emlékezetes marad







2012. október 18., csütörtök

Business Casual

A hétvégén, vagyis vasárnaptól keddig Bécsben voltam, lényegében véve üzleti úton.
Soha nem volt még részem előtte ilyenben, de rettenetesen tetszett.
Intercity (visszafelé Railjet), szálloda, ellátás, üzletemberek, prezentációk, irodaházak.
Nyilván ez sokaknak nem számít akkora különlegességnek, de számomra így húsz évesen eléggé újszerű volt, hogy a Sony által fizetett továbbképzésen vagyok Bécsben.

Már eleve az a helyzet, ahogy az ember beszáll egy osztrák Intercitybe, ami nem egy hatalmas különbség, de pont benne vannak azok az apró figyelmes dolgok, - mint a konnektor, lámpa, ingyen wifi, folyamatos utastájékoztatás -, amelyek igazán minőségivé teszik.
Vasárnap, az első hajnali vonattal át Grazból Bécsbe, mire Semmeringhez érünk, már felkel a nap, hihetetlen gyönyörű tájakon tekereg a vonat, a tipikus osztrák legelők között, tehenek mellett.
Majd beérkezni Bécsbe... Tudom, hogy Grazban lakom, ami már régen Ausztria, ráadásul a maga tekintetében még szebb is mint Bécs, de mégis az egy kisváros, itt pedig a vonatból kiszállva megcsapja az embert az, hogy megérkezett Nyugat Európába.
Ezt az érzést persze nyilván erősítette, hogy kilépve a vonatból semmi más dolgom nem volt, mint a tűző őszi napsütésben elmenni a szállodába, leadni a csomagom, majd a maradék másfél órámat a képzés kezdetéig egy jó kis pékségben, egy reggeli mellett újságot olvasva elüssem. Ami, hát valljuk be, nem volt nehéz feladat.
Aztán megkerestem a közvetítő cég irodáját, ahol az első napi program volt. Persze mint képzetlen turista, és új iPhone-os, tapadtam a Google Maps-re minden sarkon, de legalább gond nélkül és időben odaértem.
Na igen, a program. Ez úgy nézett ki, hogy vasárnap kaptunk a közvetítő cégtől egy előzetes képzést, hogy amikor hétfőn megjelenünk a Sonynál, már legyen valami fogalmunk a dolgokról.
A munka ugyanis, amire engem felvettek, az egy promóció, ahol is a Sony termékeit, - kiélezve a TV és egyéb házimozirendszerekre -, kell bemutassam a kedves vásárlóknak a Media Markt adott üzletében.
Ezért az alkalmiság, mert ez kizárólag a karácsonyi csúcsszezonra készül, egyedi akciókkal, összekötve azzal az érdekes dologgal, hogy most mutatják be az új James Bondot, amely technikai hátterét a Sony szolgáltatta, így a promóciónak is fontos eleme a James Bond.
Következésképpen mi is szép, komoly öltönyökben fogunk megjelenni a promóció időtartama alatt.

Na de térjünk is vissza Bécshez.
Belépve az irodába az embert az fogadja, hogy megterített hatalmas asztal, étel-ital, kávé felszolgálva, majd lassan megkezdődik az "iskola", ahol prezentációk és csapatfeladatok útján némi képzést és fogalmat kapunk arról, mit jelent beszélni egy potenciális vásárlóval, hogy lehet a legeffektívebben előadni a termék sajátosságait.

Aztán a fárasztó nap után este étterem, iszogatás a bárban. Reggel pedig indul a nap egy igazi jó szállodai svédasztalos reggelivel, ahol már azért szívesen felkel reggel az ember, mert annyi minden jót lehet enni.
Aztán irány a Sony irodaépülete, ami a Wien-Meidling vasútállomástól nem messze, az Europark-ban található, több hasonló cég épületével együtt.
Ha valaki járt Óbudán a Graphisoft telepénél, akkor ezt körülbelül el tudja képzelni.
Itt a program és az ellátás hasonló, prezentációk, oktatás, termékbemutatók, stb.

Persze vicces dolog zsebemben egy iPhonenal elhitetni valakivel, hogy a kezemben lévő Sony Xperia okos telefon a legjobb a piacon, amit én magam korántsem hiszek el. Pláne, amikor kisebb túráztatás után lefagy.
Na de talán éppen ez a szép ebben a szakmában, hogy végül is, nekem nem kell elhinnem, hogy ez a legjobb, elég, ha ezt előadom a vevőnek.

Aztán hétfő este találkoztam ismerőseimmel a városban, akiket még régről Grazból ismerek és most Bécsben tanulnak. A legjobb része azt hiszem ez volt ennek az útnak, elvégre egyikőjüket azóta nem láttam, hogy anno 5 éve itt voltam Grazban.
Majd végül a keddi nap után az esti vonattal haza.

És amikor ma kaptam egy e-mailt ettől a közvetítő cégtől, ami máris egy másik promócióra invitált, akkor jöttem rá, hogy nem csak hogy pillanatnyilag sikerült egy olyan munkát találjak, ami nem hogy jól fizet, de fixen, nem kuncsaft alapon, hanem hogy bekerültem egy körbe, ahol megint csak az van, hogy ha jól sikerül ez az első kör, akkor lehetőség lesz bizonyosan később hasonlóakon részt venni, dolgozni.

2012. október 9., kedd

Bejelentő

Ma voltam az okmányirodában elintézni a bejelentést és mostantól hivatalosan is bejelentett Graz-i lakos vagyok.
Ez azért egy nagyobb lépés, mert elvégre voltam már itt hónapokat egybefüggően is, de akkor csak kvázi "átutazóban". Ez pedig azért mégiscsak adott egy pecsétet arra, hogy megérkeztem Grazba és egy határozatlan ideig itt is maradok, mert dolgom van.
Emellett pedig lassan egészen minta polgárrá válok, hiszen van egészségbiztosításom, "TAJ"-számom, "nyugdíjaskasszám", diákigazolványom, osztrák bankszámlám és telefonom, de még Billa klubkártyám is.
Emellett pedig nemsokára bejelentett munkaviszonyom is lesz.

Ezenfelül ma voltam a volt főnökömnél az egyetemi könyvtárban. Még mindig meghatódom, amikor ő kér elnézést azért, amiért nem tudták nekem adni azt az állást. Én pedig ott állok, hogy "Tessék?", én vagyok egyáltalában hálás azért, mert gondoltak arra, hogy ismét visszahívjanak oda dolgozni.
Hihetetlen, mik történnek.
Ráadásul, -bár ez esetben óvatosabban -, de ismét egy leendő munka lehetőséget említett, ami március tájékától lenne és szeretnék nekem adni.
Meg mellékesen megjegyezte, hogy ha bármilyen könyv kell, amit esetleg nem lehetne kivenni, vagy nem találok, akkor csak szóljak, és megoldja házon belül.

És valahogy úgy mostanság ébredtem rá erre, hogy pontosan ezek miatt volt nagyszerű döntés, hogy ezt az egyetemet nem tavaly, hanem csak idén kezdtem el, mert mostanra érik be minden, ami tavaly még ingatag volt: a kapcsolatok, az önállósodás, az egyetemi élet fogalma, a pénzügyi háttér, stb.
Amikkel együtt egyszerűen boldogan tudom megélni az egész itt létemet, s nem csak azt érzem, bedobtam magam a mély vízbe, amiről még csak azt sem tudom, milyen mély.

2012. október 5., péntek

Iskolakezdés

Talán szebb kezdő mondta lenne, "az első nap az iskolában", azonban erről lemaradtam, hiszen már az első hét is leforgott. Na persze csak a bloggal, nem pedig átaludtam az egyetem első hetét.

Alte Technik, avagy a jó öreg főépület

Múlthéten kezdődött az egyetem, az elsősöknek meghirdetett Welcome Days-zel, amely egy két napos előadássorozat volt, ahol minden - az egyetemi élettel kapcsolatos - fontosabb dolgokról volt szó.
Mivel én csütörtökön még a munkámat szerveztem és állásinterjúra mentem, így csak a 2. napra, péntekre tudtam bemenni. A legnagyobb meglepetésem itt az volt, hogy a korábbi Graz-i waldorfos félévemből három volt osztálytársammal is találkoztam, akikből kiderült, az egyikőjük konkrétan ugyanúgy gépészmérnöknek fog tanulni. Szóval, már megint egy egyetem, ahol volt osztálytárssal ülhetek ugyanazon előadásokon.
(Mert ugye volt a Peti, meg a BME).
A másik pozitív élményem pedig az volt, hogy a korábbi félelmeimmel szemben, az egyetemen szerencsére "hoch-Deutsch"-ot beszélnek, és nem pedig a helyi osztrák dialektust, ami ugyan szépen muzsikál, de ilyeneknek mint én, a megértése erős koncentrációt igényel.
Szóval a lényeg, hogy pláne a vászonra vetített előadásanyaggal, kifejezetten jól érthető az órák, előadások menete. Persze a szakszavak ott vannak, úgyhogy azért még a szótárazás nem marad el.

Na de hogy a lényegre térjek.
Sokan kérdezték tőlem korábban, hogy "jó-jó, értem én hogy külföld, de miért éppen Graz, olyan jó ott az egyetem?"
És erre mindez idáig csak azt a választ tudtam adni, hogy "nem tudom, mennyire jó, hallottam ezt-azt, de a lényeg, hogy nekem ez volt az álmom."
Azonban mióta beléptem ide, kiderült, nem csak hogy jó, de konkrétan ebben a témában, - vagyis a járműgépészet gyönyörű szakmájában -, ez egy nagyon komoly és kiemelkedő színvonalú egyetem.
Vagyis kvázi véletlenül bekerültem valahova, amiről nem is gondoltam, hogy a legjobbak között van.
Úgyhogy, ez valami fantasztikus érzés!
Ennek pedig nyilván az a kulcsa, hogy nagyon szoros együttműködésben van az egyetem az iparral, olyan nemzetközi cégekkel is, mint a Siemens, Magna Steyr, AVL, stb...
Ami így önmagában nem mond sokat, de látva tényleg azt, hogy órarendi programok a különböző gyárlátogatások, vezető beosztású emberek jönnek a cégektől előadást tartani, olyan tanszékek vannak amelyek teljesen önfenntartóak, mert folyamatos megbízásaik, fejlesztő és kutató munkáik vannak vezető cégektől. És ez a fajta "naprakészség" hozzájárul ahhoz, hogy mi diákok is folyamatosan egyre szorosabb kapcsolatba kerüljünk az iparral, a mezei tananyagtól kezdve a későbbi komoly projektekig.
Nagyon jó érzés, és motivációt ad az embernek, amikor azt hallja előadásokon, hogy gyerekek igenis kopogtatni a cégek ajtaján, mert nekik is céljuk, hogy mihamarabb bekerüljetek hozzájuk, kezdetben akár csak heti 1-1 napra, hogy már jó időben elkezdjen a nyers tudás a valós projektekkel összhangba kerülni.

Én meg ülök a padban és csak az jut eszembe, az idei nyári gyakorlatommal a Magna Steyrnél, tettem egy hatalmas lépést előre.

És nyilván kíméletlenül nehéz lesz átmenni mindenen, mert nyugati egyetem ide-vagy oda, nem tűnik lazábbnak mint a BME volt, de valahogy mégis, egy picit emberibb és ez már elég ahhoz, hogy az ember nagyon élvezze.

2012. szeptember 29., szombat

Két lábra állás


Az egész történet ott indult, hogy még júniusban felhívott a volt főnököm innen Grazból, (ahol már kétszer is dolgoztam), hogy éppen szeptembertől megüresedés van náluk egy részmunkaidős állásra, aminél - ezt nem lehet másképp mondani - egyértelműen rám gondoltak.
Vagyis, konkrétan még mielőtt egyáltalán kimentem volna Grazba úgy nézett ki, hogy nem csak szállásom és nyári munkám, de konkrét mellékállásom is lenne az egyetem ideje alatt.
Azonban ez sajnos nem volt ilyen egyszerű, vagy ahogy mondani szokás, talán túl szép volt, hogy igaz legyen.
Az állást kötelezően ki kellett írniuk első körben belsősöknek, és csak abban az esetben lehetett az enyém az állás, ha belülről senki sem jelentkezik. Akkor a hivatalos pályázatot már én kaptam volna.
Azonban pont egy nappal azelőtt, hogy kijöttem Grazba, és hogy lejárt volna a belső pályázat határideje, csörrent a telefon és kiderült, hogy sajnos elvitte más, aki mivel belsős munkatárs, muszáj volt elfogadni.

Ez némiképp mellbe vágott, hiszen évek óta szó volt róla, hogy itt tudnék dolgozni majd egyetem mellett, ráadásul ugye egész nyáron meg azt hittem, ez fix. Nem beszélve arról, hogy ott álltam összepakolva, kezemben a felvételi papírral, hogy másnap praktikusan kiköltözöm Grazba, de jelen helyzetben két hónapnál tovább nem tudom magam fenntartani.
Aztán jött a jó öreg mondás: "Nincs más hátra, mint előre!"
Elvégre, elég hihetetlennek is hangzott, hogy egy osztrák egyetemen azért ne tudjak tanulni, mert nem találok egy mezei mellékállást.

És tényleg.. Habár az eredeti tervem, - miszerint már úgy megyek haza szeptember végén, hogy van munkám - nem sikerült, ám gyakorlatilag majdnem, hiszen amint visszaértem, másnap délelőtt kaptam is egy állást és ami a legfontosabb, úgy kezdhetem az egyetemet, hogy meglesz a háttér rá.

Nem volt könnyű falat találni valamit, ami passzol amellé, hogy napközben az egyetemen vagyok, és még fizet is annyit, hogy ellegyek, de végül szerencsés módon három helyről hívtak interjúra.
Ebből kettőre elmentem, mindkettő pozitívan zárult így a harmadikat már le is mondtam, majd tegnap eldöntöttem melyiket választom a kettőből. (Fura, nem? 3 hétig semmi, majd egyszer csak beindul és már ott vagyok, hogy én választhatok állást)

Ami pedig még különlegessé teszi mindezt, hogy átestem életem első két osztrák állásinterjúján, ami azért tekinthető különlegességnek, mert bár hasonlóban volt már részem évekkel ezelőtt is, azonban mindez idáig mindig beajánlottak azokra a helyekre, ahol dolgoztam és így protezsálva nyilván kevesebb "tétje" volt egy ilyennek. Persze ettől még igaz az is, hogy miután már bent voltam és dolgoztam, visszahívtak mert elégedettek voltak és ez nyilván már túl van a protekción.

S mindezt meg ünneplendő, tegnap kiderült, hogy az első hónapot ingyen lakhattam, ráadásul a Magnatól is elutalták a fizetést, amelytől kis híján hanyatt talpast dobtam.

Egyszóval, apró lépések a teljes önállósodás felé.


 

2012. szeptember 15., szombat

Kitekintés

Mindez idáig szinte kizárólagosan a Minikről tettem említést, pedig meg kell vallani, hogy ha minden igaz, ez  a gyári munka még csupán csak a bevezető volt.
Ugyanis mint ahogyan az első bejegyzés alkalmával említettem már, jelenleg nem pusztán nyári munkámat töltöm Grazban, hanem mivel felvettek a Graz-i műszaki egyetemre, így a tanulmányaimat a BME-t hátrahagyva itt folytatom. Vagyis hát kezdem el, csak némi tárgy átvétellel.

Graz főtere és az óratorony, amely a városkép elengedhetetlen része 
De hogy ide hogyan jutottam, az némileg hosszú. Úgy 5 éve voltam itt először és azóta folyamatosan igyekeztem vissza és készítettem elő ezt hogy itt tanulhassak és dolgozhassak.
Erre az előmenetelre majd később szánok is egy külön bejegyzést, de most csak dióhéjban annyit, hogy kiskorom óta mindig is német nyelvterületen akartam mérnöknek tanulni, 5 éve pedig ez Graz-ra konkretizálódott, ezen a nyáron pedig a hivatalos értesítővel, mely szerint felvettek, beteljesült az álmom.

Na, hát kezdetnek mondjuk legyen az, hogy hol is lakom tulajdonképpen, hiszen erről eddig szót sem ejtettem, pedig már egy hónapja hogy beköltöztem.

Hát, itt lakom. 1. kerület, belváros
A hely némileg különlegesnek, de legalábbis első hallásra szokatlannak tűnhet, ugyanis a Graz-i ferenceseknél lakom, az itteni rendházukban.
Ez persze nem azt jelenti, hogy beléptem a rendbe, sőt ez egészen másképp fest, de azért mégis fontos tudni, hiszen mégsem olyan, mintha azt mondanám, "bérelek egy lakást", azt csókolom.
A hely nagyon jó és nagyon különleges, több okból is.

Így fest, ha a főtér felől jövök
A történet úgy néz ki, hogy a rendház egy külön szárnya le van választva, amely direkt fiataloknak, egyetemistáknak van kialakítva, és teljesen autonóm, szeparáltan működik. Tehát gyakorlatilag egy kollégium, egy rendházon belül.
Ami nagyon jó itt, hogy egyrészt 2 éve lett felújítva, és amolyan osztrák módra, szóval olyan mint ha egy hotelszobám lenne, van egy külön szobám, egy saját fürdőszobával, internettel, de még saját termosztáttal is. Ezen felül van egy közös konyha és étkező-nappali, továbbá egy mosókonyha. És mivel itt egyszerre max 6-an laknak, gyakorlatilag egy WG (Wohngemeinschaft, fiatalok együtt bérelnek egy lakást) ként is felfogható, csak mindenkinek van saját fürdőszobája is.
Ezen felül, az egész konkrétan a belváros közepén van, majdnem a főtéren, szóval tökéletes helyen, pláne egy ilyen helyen, mint Graz, ahol ez annyit jelent, gyalog is csak 15 perc az egyetem.
De az ilyenek, mint hogy Billa, bank, posta, "Moszkva tér méretű csomópont" 1 percre van.
A nappali pedig a kis kedves belvárosi utcácskákra, és egy térre néz, ahol folyamatos az élet, nyaranta néha kertmozi is van felállítva esténként, úgyhogy külön öröm esténként nyitott ablaknál vacsorázni.

Kilátás a nappaliból
Ugyanakkor a szobák befelé, egy nyugodt belső kertre néznek, ahol teljes nyugalomban lehet lenni (majd nyilván tanulni is), és a maximum, hogy az ember a nyitott ablaknál az alig 100 méterre folyó Mura hömpölygését hallgatja.
Ráadásul ez valami olyan passzívháznak lett felújítva, hogy a fűtés és energia terén 90%-ig önellátó, ami persze jól hangzik, de az igazán jó része, hogy talán emiatt is, de hihetetlenül olcsón lakhatok itt.
Pedig amíg az ember elgondolja, hogy na igen, külön szoba, külön minden, akkor ez mennyibe kerül, az a döbbenetes, hogy mindennel együtt ~200 Euro/ hó, ami olcsóbb, mint bármilyen bérelt szoba, de ami hasonló színvonalú lenne, annál meg legalább négyszer.
Úgyhogy azt hiszem, hálás vagyok, hogy itt lakhatok.

Szép kis város, az kétségtelen

2012. szeptember 14., péntek

Az utolsó Minik

Ma volt az utolsó napom a gyárban, ezzel befejeztem az idei nyári munkát, gyakorlatot.
Számokkal kifejezve ez nagyjából ennyit jelentett:
4 hét, 181 tiszta munkaóra, ebből 21 túlóra, eredmény pedig majd 4500 Mini, ebből közel 25 Coupé prototípus, és végül ... Ja igen, bár ez is egy szám, mégsem lenne illendő közzé tenni, hiszen ez nem egy számlakivonat, hanem egy blog. Szóval röviden ennyit.

Ha úgy össze akarnám foglalni a dolgot szóban, akkor azt mondanám, ez volt életem eddigi legjobb nyári munkája, amely bár korántsem volt könnyű, hiszen sosem dolgoztam még ennyit egyben (no nem a 4 hét, hanem a 9.5 óra), - pláne fizikai munkát, ráadásul az ember nem tud mit kezdeni a műszakváltással, csak próbálja megszokni -, mégis olyan lelkesedéssel tudtam menni minden nap dolgozni, amivel eddig még nem találkoztam korábban.
Egyszerűen olyan volt ott lenni, mint amikor az ember egyetemistaként belép az egyetemi negyedbe, amely egy külön világ és ahol egyszerűen büszke arra, hogy ő ott jogosan és nem kívülállóként sétálgathat.
Egyszóval, valahogy nekem nagyon tetszett, pedig ezek még mindig csak Minik, amely hogy úgy mondjam, korántsem a szívem csücske. Azt hiszem, ha az Evobustól kéne most megváljak, sírva fakadnék.

De persze azért jó érzés letudni, valahogy olyan szabaddá tesz. Elvégre még van is 2 hét szünetem.
Ráadásul mi lehet ennél szebb záró mondat egy főnöktől?
"Wir sehen uns nächstes Jahr!"



Ez a kép már nem csak illusztráció, ez tényleg én vagyok 

2012. szeptember 8., szombat

Háromnegyed Mini

Az utóbbi napokban valamiért folyton más-más helyre osztottak be dolgozni. Ennek következtében néhány nap alatt szinte bejártam az egész csarnokot és most ott vagyok, hogyha ez így megy tovább, fejből összerakok egy Minit.
Tényleg az a jó ebben, hogy ez nem egy mezei gyárlátogatás volt, ahol körbevezettek, láttam dolgokat, de alapvetően semmit sem értettem, hanem ténylegesen be tanítottak, és mindenhol legalább két napot dolgoztam is, így nem csak magukat a tevékenységeket sajátíthattam el, hanem körbenézve lassan felfogtam a környezetemben folyó műveletek működését is. És ahogy lassan eljut az ember oda, hogy nem csak amorf alumínium alkatrészeket pakol, hanem van ideje megállni, körbenézni, látni hogy a robotok hová helyezik és hegesztik be azt az alkatrészt, majd rájönni, hogy hoppá, én erre a csarnok túlsó felében már egy borítólemezt hegesztek, és valahol akkor az emberben összeáll a kép.
Egyszóval eljutottam oda, hogy tudom hogy készül a csomagtartó, az alváz, a merevítő vázszerkezet, a jobb és baloldali borítóelemek, szóval valóban, lassan egy háromnegyed Minit már össze is tudnék tenni.

Úgyhogy lassan tényleg rájövök, ez életem valaha volt legjobb nyári munkája, amely bár kőkemény gyári munka, mégis többet ad, mint eddig bármelyik korábbi munkám. (Igen, abban az értelemben is, de most nem erre céloztam).
Ráadásul pár napja pedig ismét megjegyezték a kollégák az egyik szünetben, hogy vigyázzak a cipőmre, mert jövőre még jó hasznát vehetem. Szóval burkoltan, de úgy néz ki szívesen látnának itt később is, amire csak azt tudom mondani, és is szívesen látnám magamat itt jövőre.
Most pedig a jól megérdemelt hétvége, ami bár "rövid", de mégis ad némi pihenésre lehetőséget, hogy aztán újult erővel átálljak a hajnali négyes kelésre és ledolgozzam azt az egynegyedet, ami még hátra van.

2012. szeptember 2., vasárnap

Hogy miért is hegesztési a napló (II. rész)

Többen jelezték, hogy szívesen vennék, ha részletesen is megosztanám velük, mit is csinálok pontosan ebben a gyárban és hogy hogy kerülök én a hegesztéshez.
És hát valljuk be, lévén hogy ez egy napló, azt hiszem nem is lógna ki a sorból, ha egy kicsit mélyebben belemennék a részletekbe.
De figyelem, ez helyenként nyers lehet!

Az első nap azzal kezdődött, hogy az osztályvezető felvilágosított a biztonsági előírásokról, valamint kiosztotta a megfelelő védő öltözeteket.
Ez egy védőcipőt, szemüveget, fülvédőt, hosszú ujjú dzsekit és nadrágot, no meg persze kesztyűt jelentett. De szerencsére nem azt a kemény, zöld gondnok kesztyűt, hanem egy puha kötöttet, amelybe még kevlar szálak is vannak szőve, így jól véd az égéstől és egyebektől.
Ezek után megmutatták hol fogok dolgozni. Két igazi 50-es osztrák munkásemberhez kerültem, akik nagyon kedvesek voltak már az első pillanattól kezdve és megmutattak minden szakszerű fogást és trükköt, amivel gyorsan és jól tudok dolgozni.
Valahogy mindig jó érzés tölt el, ahogy elnézem ezeket a kedves munkásokat, akik évtizedek óta itt dolgoznak és valahogy olyan egészséges jó érzéssel tudnak örülni minden olyan dolognak, mint a reggeli kávé, vagy azok a rövid tíz perces kis szünetek.

Az első nap még csak egy állomást kellett felügyeljek, amely alapvetően csak néhány alkatrész behelyezését jelentette a kocsiba. Az igazán izgalmas része a második naptól jött el a munkának, ugyanis akkor mutatták be a másik állomást ahol dolgozni fogok és ahol már hegesztenem is kellett.
Na de mi is azaz állomás?

A csarnok alapvetően úgy fest, hogy kerítéssel körbezárt területek vannak, amelyeken belül robotok hegesztenek és pakolják a karosszériákat, illetve azok részeit, a területek között pedig apró utcácskák, amelyeken targoncák vagy csak a kezelőszemélyzet közlekedik.
Gyakorlatilag minden robot ugyanúgy néz ki, egy hatalmas narancssárga flexibilis kar, amelynek cserélhető fejei vannak, hogy hol hegesszen, hol pedig odébb tegye a meghegesztett elemet.
Ha létezne a világ hét csodája műszaki tekintetben is, akkor egy ilyen robot bizonyosan helyet foglalna köztük. Egyszerűen elképesztő, hogy szinte bármilyen irányba és szögbe képes mozgatni a fejét, mindezt hihetetlen precizitással és gyorsasággal. Ráadásul ez az intelligens automatika, amely vezérli a komplett rendszert, hogy hiába nincs rajtuk kamera vagy egyéb érzékelő, centikre egymástól mozgatnak fél autókat és mégsem ütköznek össze soha. Azonfelül tökéletesen igazodnak egymáshoz, így sosem kezdenek meg műveletet idő előtt, mindig csak akkor, ha az előző fázist a többi robot már befejezte.
Sokszor egyszerűen csak állok a kerítés mellett és bámulom a mérnöki világ ezen csodáját.
Be kell valljam, még olyan is előfordult hogy a szünetemet azzal töltöttem ahelyett hogy leültem volna, néztem hogyan dolgoznak, hegesztenek és pakolnak.
Ezeknek a fejeknek van egy olyan beütésük, mint a District 9-ban az idegenek fegyvereinek, amelyek teljesen hasznavehetetlenül állnak, mindaddig, amíg a megfelelő kéz hozzájuk nem ér, és be nem indítja őket.
Ezek az emelőfejek is olyanok, egy nagy rácsszerkezet, rajta csupa apró fogó és tappancs, amelyek magatehetetlenül pihennek. Majd amikor a robot dokkol, egy tompa szisszenés, ahogy a vákuum pumpa kapcsolódik, s aprócska ledek felvillanása jelzi, hogy sikeres a kapcsolat, majd egy óvatos mozdulattal leakasztja a tárolóról és egy pillanattal később már lendül is tovább, hogy körülöleljen egy újabb hatalmas alkatrészt, amelyre rácuppanva tovább tudja majd helyezni azt a következő állomásra.
Mivel azonban a robotok másra nem alkalmasak, mint ponthegesztésre és a karosszériák áthelyezésére, így az új alkatrészek behelyezésénél, vagy vonal menti hegesztésnél már szükség van emberi kézre.
Ez pedig úgy történik, hogy a kerítést helyenként kapuk szakítják meg, ezek az "állomások", amelyek mögött a munkások állnak és várják, hogy a megfelelő pillanatban felnyíljon a kapu, s az eléjük érkező autórészletbe belehelyezzenek vagy akár hegesszenek kisebb-nagyobb alkatrészeket.

Hegesztésre felkészülve várom, hogy felnyíljon a kapu
Háttérben egy kész MINI és egy BMW X3 teljes karosszéria, kiállítva, tele a munkások aláírásával

Ahol én beosztva vagyok az is egy, illetve két ilyen kapu, amely egy teljesen hétköznapi merev garázskapunak néz ki, amely felfelé felnyílik nagyjából 2 percenként. Az alkatrész amely a kapu mögött vár, az pedig a Mininek a teljes jobb oldali oldaleleme, vagyis egy olyan karosszéria elem, amely magába foglalja a hátsó lámpa, az ajtók, és a hátsó kerék helyét, és egészen az első kerékig/ motortérig tart.
Ebbe kell az első kapunál két kisebb műanyag és alumínium alkatrészt behelyezni a megfelelő helyre, majd kis kallantyúkkal rögzíteni, valamint egy, az első szélvédő és az ajtó közti "fal" helyére egy nagyobb merevítő lemezt, amelyet előzetesen elő kell készíteni, kis gumi csíkokkal és műanyag alkatrészekkel ellátni. A másik kapunál pedig az üléseket rögzítő ökölnyi, de masszívabb fém alkatrészeket kell betenni, valamint az előző kapunál behelyezett merevítőlemezt két helyen egy-egy rövidebb vonallal behegeszteni.
Majd amikor az ember elkészült, megnyomja a "tovább" gombot, a kapu lezárul, a gép átöleli és megragadja az egész elemet, majd kiemeli és odébb teszi, aztán rövid hegesztési munkák, majd jön a következő elem, és kezdődik az egész elölről.

Ama bizonyos "jobboldali oldalelem", amelyen alapvetően dolgoztam 


A művelet, mint látszik, nem éppen bonyolult, azonban a neheze abban rejlik, hogy naponta 220-szor kell ugyanazt a két pontot meghegeszteni, ugyanazzal a precizitással és gyorsasággal, mindegy, hogy hajnali 5-kor, vagy éjfél után, mert ha hibázunk, kiakasztjuk a robotokat a ritmusból és meglassul a rendszer, amely által nem készül el az előírt napi autó mennyiség és az túlórázáshoz vezet.
Egyszóval, pörögni kell, kilenc órán át, megállás és sokszor leülés nélkül.
Persze azért bele kellett tanulni és bizony volt vagy ötven autó, mire hiba mentesen mentek a dolgok.
De valahogy mégis a hegesztés a legszebb része a munkának, valahogy van egy különleges hangulata, az egész illat, amit a friss hegesztés füstje áraszt, vetekszik az éppen elkoppintott gyertyáéval. Közben az embert áthatja egyfajta hivatástudat, ahogyan áll, a teljes védőfelszerelésben, karjára felhúzva a megégés ellen egy kevlar ujj, kezében a sisakkal, másik kezében pedig a hegesztőpisztollyal, s csak áll és várja hogy felnyíljon a kapu, s belépjen a csatatérre. Mint gladiátorok az ütközet előtt, csak mi nem az életünkért, hanem a fogyasztói társadalom határtalan igényeinek kielégítéséért küzdünk, nap mint nap.

A sisak, a szemüveg, a kesztyű, a hegesztőpisztoly és a kevlar védőujj 




2012. szeptember 1., szombat

Hogy miért is hegesztési a napló (I.rész)

Az egész valahol ott indult, hogy februárban többek között beadtam a jelentkezésemet a MAGNA Steyr  járműgyártó és fejlesztő céghez nyári munkára. Mivel kissé elkéstem a jelentkezéssel, csak a szerencsének és a kapcsolatoknak volt köszönhető, hogy áprilisban mégis megcsörrent a telefonom, és a cégtől jelentkeztek, miszerint 1 hónapra felvennének gyakorlatra. Rá egy hétre pedig megkaptam a hivatalos levélbeli értesítőt.
A levélből rögtön látszódott, az udvarias és kedves hangnemből, a pontos, minden fontos részletre kiterjedő felvilágosításból, hogy ez bizony egy igazi nyugati nagyvállalat, ahol fontosabb, hogy a túlórákat korrektül megfizessék, mintsem a jó hírnevüket veszélyeztessék.
A cég történetét nem firtatnám, röviden annyit, hogy egy minden kontinensen jelenlévő nemzetközi óriáscég leányvállalata, amely nem csak fejleszt és alkatrészeket gyárt különböző neves autócégeknek, hanem azok egyes modelljeit gyártja is.

Ahová pedig én kerültem, az a Graz-i anyaszékhely produkciós részlege, azon belül pedig a Mini Cooper Countryman karosszériagyártási osztálya.

Ünnepi Minik a gyártósor másik végén


Augusztus 20.-a, első munkanap.
Már az első pillanattól teljesen magával ragadott a dolog, hiszen mint leendő gépész- és járműmérnök, egy részem teljesen úgy érezte, haza érkeztem. A hatalmas gyárterület, - amely egy kisebb városrészt ölel magába -, önálló közigazgatással, utcákkal, járdával, saját tűzoltó és mentőállomással, de még étteremmel és bankfiókkal is rendelkezik.
És az ember bárhová betekint, csupa izgalmas dolog várja, hol egy Mercedes SLS teljes alumínium váza, hol a G osztály építése, vagy épp egy Peugeot 308 rc, no és persze közben a tesztpályákon furikázó 0km-es Minik, amelyek rövid próbafutásaikat teszik, mielőtt kamionokra tennék őket.
Aztán belépve a csarnokba, a hatalmas zaj, az ember orrát megcsapja a hegesztés finom illata, minden telis- tele ügyködő robotokkal, miközben targoncák furikáznak fel-alá apróbb rakományaikkal. Érződik, itt bizony dübörög az ipar, s ez az idei Nemzeti ünnep bizony rendhagyóan fog alakulni.


2012. augusztus 31., péntek

Félidő

Végre itt a "hosszú hétvége". Aztán hétfőtől megint műszak váltás.
Ma elérkeztem a munka feléhez, ezzel több mint kétezer Mini Cooper karosszériájához tehetem oda a nevem és mondhatom ki, ez részben az én két kezem munkája is. Ez azért egy jó érzés.
No meg persze az osztrákok... Valamiért itt az a bevett szokás, hogy két hét után kifizetik a bér nagyjából egyharmadát, a maradékot pedig ha elvégeztem a teljes munkát.
Így ma tulajdonképpen, kaptam egy fizetést.

A két műszakos munkában egyébként az az érdekes, hogy mivel az egyik műszak 14:30-tól van éjfélig, a másik hajnali 5-től fél háromig, van "hosszú" és van "rövid" hétvége, mivel az első és utolsó munkanap hol így, hol úgy párosul. Mindenesetre bevallom, nem bánom, hogy most a hosszabb jön, rám fér a pihenés. Nehéz hozzászokni, hogy az ember négy előtt keljen, biciklizzen kilenc kilométert hajnalban, 5-től pedig majd tíz órát állva dolgozzon, majd hazatekerjen és konstatálja, hogy délután négykor még a világos miatt nem is tud elaludni.

2012. augusztus 30., csütörtök

Valamit, hogy legyen egy eleje is

A legtöbb általam látott blog úgy szokott kinézni, hogy tele van fotóval és köztük rövid, lényegre törő mondatokkal, mely által az egész történés jól szemmel követhető.
Ez a blog azonban nem egészen egy ilyen, képekkel teli "utazó blog" szeretne lenni, annál inkább egy fajta napló szerűség, amelyet főképp azért indítok, mert ha valóban a 2 hete elkezdődött Graz-i kintlétem egy osztrák diplomával fejeződik be, akkor a most következő eseményeket - amelyek jó eséllyel igen meghatározóak lesznek a későbbiekre nézve -  jobb élesben megörökíteni.
Persze minden blognak megvan az a burkolt hátsó szándéka, hogy az ember ahelyett, hogy számtalan hosszú élménybeszámolót írna meg e-mailben a kedves érdeklődőknek, egyetlen bejegyzéssel kielégíti mindezt, ám itt valóban az alapcél egy egyszerű napló írása.

Képeket persze igyekszem mellékelni, de a helyzet az, hogy a jelenleg legérdekesebb történés, nevezetesen, hogy egy autógyárban Mini Coopereket építek, nem fotózható a gyár előírásai szerint.
Na de, miért is ez a blog címe? Miért kapnék én osztrák diplomát? És mit is keresek én egy osztrák autógyárban? Na erről hamarosan bővebben...