Jein

Így az előző bejegyzések címei után egyébként sokminden más is lehetne ennek a címe, úgy mint 9/8? Esetleg 4 év, de még küzdeni kell...?

Mindenesetre hogy érthetö legyen, lelövöm a poént már a legelején: NEM fejeztem még be az egyetemet, söt egészen hajmeresztöen nem úgy haladt a projekt az elmúlt félév, de leginkább akár év alatt, ahogyan annak "kellett volna" mennie.

Persze most a "kellett volna" alatt azt értem, hogy amit kitaláltam magamnak és amit ennek megfelelöen kommunikáltam is.

Ennek volt pár oka, így megpróbálom ezeket csokorba szedni:

Maga az egyetem
Ahogy így haladtam elörefelé a dolgokkal, egy idö után az alakult ki, hogy bár vannak lemaradva vizsgáim, amiket tologatok magam elött, a legtöbb, söt február végére az összes olyan tárggyal, ami aktív jelenlétet igényel az egyetemen, végeztem. Tehát maradt egy kissé kusza, szemesztereken átívelö vizsgahalmaz, kvázi mint vizsgakurzus, amiket tetszöleges sorrendben és idöpontban le kell tegyek. Ez elsö blikkre nekem is nagyon szimpatikusnak hatott, hiszen nincsen stressz, szépen egy-egy adott vizsgára lehet készülni a könyvtárban, egyszerre egyre, kvázi szuperintenzíven, folyamatosan, aztán vizsga, majd jöhet a következö. Ráadásul ugye március óta már csak heti 1 nap munka mellett.
Namost ebbe a dologba tualjdonképpen két nem várt kísérö jelenség zavart bele.
Az egyik, hogy ez úgy nézett ki a realitásban, hogy nagyjából mindennap, mindennemü kötelezö jellegü idöpont, alapvetö keret és számonkérés nélkül, idöben felkelni, bemenni a könyvtárba, leülni tanulni, majd hosszú órák kemény munkája után hazamenni, és ha épp nincs semmi aznapra kinézve, akkor csak szimplán másnap folytatni.
Mindezt úgy, hogy tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy mikor kelek, meddig reggelizem, mekkora a kávészünet, hány újságcikket olvasok el aznap, meddig maradok bent este és úgy általában minden, miközben a hön áhitatott vizsga valahol 2-3, ínyencebb darabok esetében akár 4-6 hétre van…
És ezt nem panaszkodásból, csak mint helyzetismertetö írom. Ugyanis január óta gyakorlatilag ez van, amiben az üde színfolt az, hogy legalább hárman, tanulócsoportként járunk össze, amitöl ez nem válik annyira monotonná.
Mindenesetre ha ezt mint vizsga nézzük, akkor kijelenthetjük nyugodtan, hogy én ebböl többé-kevésbé az elmúlt idöszakban megbuktam. Elég rendesen.
Anno már a 13. osztályban megnyalt ez a helyzet, hogy nehezen tudok hónapokra elöre készülni (akkor éppen matekból és németböl) úgy , ha fellazul a keret körülöttem, és ettöl egy kicsit minden relatívvá válik. Ahogy aztán az érettségim is, relatív(e), jó szar lett! A német nyelvvizsgám meg csak sokadjára lett meg. Jó hogy felsö, de akkor is.
A másik kellemetlen mellékhatása ennek az állapotnak, hogy bár ez nem új jelenség, de itt csapott meg úgy igazán, hogy ugyan itt mindenböl van mindig vizsga, de csak háromszor egy félévben. Ergo átlag 2 havonta. Namost amikor egy ilyen erös közepes készülgetés után, - monjduk esetleg az utolsó 1-2 hét legalább a megérkezett nyomástól már egészen hasznosan telik -, de szóval mégis bukta lesz a vége, hogy na ott mi jön?! Mert még jószándékot feltételezve, egy komoly készülés mellett is simán becsúszhat egy elszámolt példa, egy elnézett érték, aztán hopp, ment a levesbe. Amivel a probléma önmagán túl pontosan az, hogy amíg az aktív egyetemi idöszakban emellett beadandók, laborok, zh-k és miegyebek futottak, amitöl egy-egy bukta igazán kirívónak sem hatott, - hiszen ment mellette a többi -, addig itt a mérleg szerinti eredmény egy nagy semmi! És máris elment pár hét. De ami a lényeg, hogy oké hogy újra kell menni, igenám, de a következö alkalom 2 hónap múlva jön. Aztán lehet okoskodni, hogy van-e olyan vizsga, ami befér közé, ha egyáltalán van belöle idöpont. Valahogy nem ideális, na.
Ettöl még ez van, ezt dobta a gép, csak gondoltam leírom, hogy momentán egyrészt így néz ki a történet, továbbá, hogy én ezt az “akadályt” eléggé felemásan vettem, különösen ami a tavaszt illeti.

Kis háttér
Kicsit visszamenve az idöben, tulajdonképpen tavaly összel indult el valami, olyan szeptember vége körül. Akkor tört rám egy elementáris honvágy és a tudat, hogy én ebben az állapotban nem nagyon terveznék itt többet hosszútávra.
Ez egy belülröl, nagyon mélyröl jövö valami volt, amit egyfelöl jó volt megélni, másfelöl nagyon elragadott. Akkor úgy gondoltam még, hogy végezhetek mostanra, így konkrétan a semmiböl berepült a pálya közepére az a kérdés, hogy akkor most hogyan is tovább?
Merthogy hiába a heroikus küzdelmek, hiába a több év kemény munka, én még mindig bizony egy Bsc-t iparkodom letenni, ami elméleti síkon korántsem a klasszikus végállomást kéne jelentse. Viszont amíg az egyik oldalon az mozgott bennem, hogy amiért én kijöttem, annak ez csak az elöszobája es hogy mindig is az Msc foglalkoztatott, addig a másik oldalon megjelent az egyszerü kimerültség, honvágy, és a kérdés, hogy mi végre az egész, ha nem tudom igazán kiélvezni?
Ez pedig egy feloldhatatlan dilemmának mutatkozott,
sok, már már pánikszerü agyalást és megoldáskeresést elöidézve.
Körülbelül március elejéig volt ez nagyon aktívan jelen, akkor döntöttem el, hogy, minekutána biztosan leghamarabb október körül végezhetnék, inkább maradok egy évet még, kihasználva a lehetöségeket, aztán majd alakul. Úgyhogy ha úgy tetszik, nem oldottam meg a kérdést, de legalább feltettem a polcra, hogy addig se ezzel foglalkozzak, megjegyzem szinte teljesen feleslegesen.

De ez sok energiát elvitt akkor, az biztos.
Pedig mint láthatjuk, hol van itt még hogy ezt el kéne döntsem, ugyebár?!

Jó lenne végre egy nagyot aludni

Írhattam volna ezt is a háttérhez, de ez megint egy másik síkon mozog, orvosi síkokon, így ezt inkább külön szedtem.

Dióhéjban az van, hogy egy jó ideje elképesztö módon fáradt vagyok, így átlag folyton, közben gyakran fájnak, zsibbadtak a lábaim, ami egyre intenzívebben jelentkezett, tavaszra nagyon leuralta a napjaimat. Emellett gyakran vagyok beteg, mindig ugyanúgy, mindig 2 hétre, persze mindig a legjobbkor és úgy egyáltalában taknyos vagyok állandóan.
Namost ez így egybe szép, részben nem is olyan új, viszont az hogy mitöl van, pláne az egész miért jelentkezett egyre inkább mostanában, de legalábbis láthatóan az elmúlt években, nemtudom.
Ellenben egy nagyon zavaró jelenség, ami kísér már régóta, de megoldani, söt, még csak megfejteni is csak mostanra sikerült.
Persze ez nyilván rajtam múlott, de hozzá tartozik, hogy egyrészt azért igyekeztem ezzel foglalkozni, csak mire igazán észrevehetövé vált mondjuk, hogy állandóan fáradt vagyok, vagy éppen ugyanúgy beteg, az azért idöbe telt. Másrészt mindezt – különösképpen a fáradtságot és a lábfájást – eléggé nehéz elmagyarázni a háziorvosnak, plane úgy, hogy én elötte az alvásklinika létezéséröl sem hallottam, nem hogy kérjek oda is egy beutalót.
Na mindenesetre tavaszra annyira elhatalmasodott ez, hogy a többiek heves unszolására végre nekiálltam kideríteni, hogy akkor most mégis mi is van. Úgyhogy egy többszöri fül-orr-gégész, CT, alvásvizsgálat után eljutottam 2 csatornán át oda, hogy egyfelöl lesz egy orrsövénymütétem, ami a betegségeket, taknyosságot és úgy alapvetöen sokmindent javítani hivatott, továbbá augusztus végén azt is megállapították, hogy súlyos obstruktív alvás apnoe szindrómám van. (ún. OSAS).
Ez a kellemetlenebbik része, viszont hihetetlen élmény hogy ez végre kiderült. Tényleg nagyon sokáig küzdöttem ezzel a problémával, ráadásul úgy, hogy ezt nehéz hitelesen elöadni, hogy nem valami egyszerü okból vagyok fáradt. És persze mindenekelött magamat meggyözni ugyanerröl, hogy nem a matrac, a stressz, a vashiány, vagy valami olcsó életvitelszerü probléma okozza, hanem itt tényleg gáz van.
Az meg hogy ekkora, arra sokan nem gondoltunk, kezdve az orvossal, hiszen ez tipikusan túlsúllyal küzdö embereknél szokott elöfordulni, rólam meg az nehezen mondható el.
Véletlenül sem szeretnék persze abba a hibába esni, hogy erre rákenjem azt hogy nem lettem kész 4 év alatt a Bsc-vel, hiszen majd ha ez elmúlt/orvosolva lett - a héten kapok egy cPAP maszkot alváshoz, továbbá ugye az orrsövénymütét is lesz, noha csak januárban - derül ki, hogy egyáltalán bármit számított-e ez az alapvetö napi teljesítöképességemben, akár a klasszikus értelemben, akár olyan rejtett módon, mint a csökkent koncentráció képesség, esetleg a mélyalvás hiánya miatti heveny memorizálási gondok. Kiderül. Viszont legalább talán megoldódik záros idön belül és végre nem úgy indul a napom, hogy már azelött elment töle a kedvem, hogy elkezdödött volna…

Azért még mindig kerek a világ

Sajnálatos dolog, hogy nem alakult úgy ez az elmúlt, föképp félév, mint ahogyan lehetett volna.

Úgy terveztem, hogy mostanra a legvégére jutok, és ha mégse, akkor is már csak a maradékot kísérgetem, miközben elkezdek a szakmában dolgozni. Ehhez tökéletes alapot adott a január-február, ami még kifejezetten ígéretesen haladt. Aztán valami eltört.
Amikor május elején, elöször egy komoly vizsga bukása után realizáltam, hogy fel kéne állni, és újrastrukturálni a rendszert, majd pár nap után elöször az iszonyú fáradtság és lábfájás, majd a klasszikus 2 hét betegség beütött, törölve a terveket, na utána realizálódott, hogy bizony ez nagyon nem most lesz befejezve.

Akkor egy soha nem látott depresszióba estem amúgy, ami engem is egészen meglepett.
Nyilván nem segítve persze azon se, hogy érdemben elörehaladjak.
De aztán valahogy alakultak a dolgok, június végére csak sikerült egy nagy vizsgát lenyomni és bár ez vajmi kevés, legalább el tudtam menni nyugodtan a nyárba.

Közben, bár nem tudom hogy a végén mi lesz belöle, de amikor még nyáron szerettem volna Bsc munkát írni, amit aztán az említett körülmények miatt elnapoltam, elfogadták a saját ötletemet mint témát, így ha ez marad, akkor például ilyen jó dolgok is jönnek még, mint hogy egy saját ötleten alapuló szerkezetet megvalósítsak, vagy de legalábbis valamilyen szinten realizáljak.
Közben a körülmények még mindig tökéletesek, sikerült meghosszabbíttatni a támogatást, így február végéig továbbra is csak heti 1 napot dolgozom, ugyanaz az emelt fizetés mellett. Továbbá ezért a félévért sem kellett még fizessek, mert ehhez még dolgoztam eleget elözö évben.
Emellett el is költöztem közben ismét, felbontottuk a korábbi lakást végül augusztussal és most azóta egy 2-es WG-ben lakom az egyik csoporttársammal. Gyakran vagyok Brnoban is.

Szóval minden teljesen jó igazából, mostmár csak bírni kell szusszal a végéig.

De prognózist nem akarok mondani, ebben még kemény hónapok vannak…

8/8

Ezt most erősen lekopogom, de úgy néz ki lassan valóban révbe érnek a projektek és én 4 év, 8 szemeszter alatt befejezhetem a Bsc-t idekint.

Ez persze még sokmindentől függ és elég komoly munka van még hátra, de bizonyos értelemben azt hiszem az oroszlánrészén túl vagyok.

Egyrészt januárban megcsináltam az utolsó labort és később az utolsó gyakorlatot is, aminek legnagyobb előnye, hogy nem tudok többet félévekben mérhetően csúszni, mert minden olyan tárgy, amiből nincs vizsgakurzus, már mögöttem van. 

Ezzel végképp megágyaztam annak, hogy a most következő időszak innentől már csak egy egybefüggő vizsgaidőszak, amiben ugyan lehet csúszni egy-egy sikertelen vizsga miatt néhány hetet, de valójában ez jó esetben már elenyésző és így csak egy tetszőleges sorrendben fel kell hajtsam a megmaradt vizsgákat. Amiből persze azért akad még néhány.

Ezenkívül két nagyon jó dolog történt még, ami ténylegesen közelebb vitt az egész befejezéshez:

Egyfelől nyertem egy ösztöndíjat, amely ugyan egy egyösszegű történet, és nem is akkora összegű, hogy az a továbbiakban teljesen tehermentesítsen, ám mégis egy nagyszerű dolog és egyben segítség, hogy az elmúlt egy év kicsit szűkösebb életvitele után a felgyülemlett beruházásokat elrendezhessem. Ez tényleg nagyon jól esett, hiszen ráadásul ez az első külső támogatás, amit a tanulmányaim alatt kaptam.

A másik dolog pedig, hogy jövő héttől, vagyis márciustól öt hónapon keresztül ismét csak heti 8 órában fogok dolgozni, ami talán messze a legjobb dolog ami történhetett, mivel ez elképesztő könnyítést jelent az eddigi 20 órához képest. 

És hogy ez mégis hogyan lehetséges?

Van itt egy olyan dolog, amit úgy hívnak "Bildungskarenz", ami magyarul nagyjából annyit jelent, hogy fizetett továbbképzési szabadság. 

Ez azt takarja, hogy ha valaki legalább egy bizonyos időt meghaladóan egybefüggően dolgozott, mindezt természetesen olyan heti óraszámban, ami már eléri az adót is fizető sávot, akkor lehetősége van megigényelni ezt, amennyiben valamilyen akkreditált továbbképzésen részt vesz.

Lényege, hogy így lehetőség van hónapokat - akár megszakításokkal többször is - szinte kizárólag a továbbképzéssel foglalkozni, miközben nemcsak a munkahelyet tartják fenn, de az államtól a munkanélküli segélynek megfelelő összeg támogatásként jár. Mindehhez hozzájön, hogy heti 8-10 órát lehet még mellette dolgozni, akár azonos munkahelyen, így garantálva, hogy aki ezt igénybe veszi, annak ne kelljen a képzési szabadság ideje alatt különösebb anyagi problémákkal küzdenie. 

Nos ez elméletileg egy abszolút win-win szituációt teremt, hiszen a munkaadót sem terheli plusz teher, amíg a saját munkavállalója tovább képzi magát, ugyanakkor ez nálam már némileg csorbul, emiatt is vagyok különösen hálás, hogy ez mégis létrejöhetett.

Én ugyanis nem elég hogy könyvtári alkalmazott lévén gépészmérnöki tanulmányokhoz veszem ezt igénybe, ami kicsit sincs fedésben ezzel, de mindemellett tudható, hogy a képzés befejezése után egy ideális ponton munkahelyet fogok váltani, hiszen lassan ideje belekóstolnom a járműiparba.

Ennek ellenére - mivel ez ugyan lehetséges, ám jogilag nem kötelezhető - sikerült ezt az elmúlt pár hétben elintézzem, így most márciustól július végéig ismét heti 8 órában vagyok és a maradékot ezúttal az állam pótolja ki. 

Ehhez még két dolgot fűznék hozzá.

Egyrészt hogy én erről semmit, de semmit nem tudtam, és az életbe nem is találtam volna meg, ha valaki teljesen véletlenül ezt el nem meséli nekem, ugyanis hiába kerestem sokszor ilyen dolgok után a neten vagy személyesen, ez átlag keveseket érint, így sokan nem is ismerik, másfelől az állami munkaközvetítőn keresztül megy, akikkel meg - szerencsére - nekem sosem volt igazán dolgom. Így aztán ez teljesen elkerülte a figyelmemet. 

A másik, hogy miután megtudtam, első reakciómból elképesztő ideges lettem.

Ez ugyanis akkor, mint villám csapott meg, hogy hát bizony, én egy közel évvel ezelőtt erről semmit sem tudván a magam szakállára prezentáltam ugyanezt, vagyis álltam át hat hónapra 20-ról heti 8 óra munkára, miközben a kieső jövedelmet a saját megtakarításaimból fedeztem.

Na igen ám, de ez iszonyú sok pénz volt, pláne abban mérve, hogy ezt mind egyetem mellett és meglehetősen áldozatos munkával sikerült összeszedjem, ami akkor hirtelen úgy tűnt, az ablakon lett kidobva, hiszen fedezhette volna ezt ez a program is.

Misk Alajos ekkor a távolból sírva tekintett vissza rám...

Aztán még mielőtt teljesen beletörődtem volna a sors ezen trükkjébe, a kollegám felhívta rá a figyelmem, hogy ezt azért ha megpróbálnám megjátszani idén tavaszra nézve, akkor - azontúl hogy ismét jól járok - értelmét nyerné az előző kör is, hiszen akkor a lehetőségeket kimaxolva kétszer is lehetnék afféle egyetemi szabadságon, ami mindjárt ki is csorbítaná ezt az idekerült görbét.

Ennek még adott egy pofont a helyzet, amikor a főnököm közölte, hogy ez jó ötlet lenne, de sajnos a jelenlegi - július óta érvényes - szerződésemmel már nem megjátszható. Mivel az előzőekben említett okból viszont elképesztő ideges voltam még, azonnal más utat is kerestem ennek és egy szerződésekben jártasabb személyt felkeresve végül kiderítettem hogy ez igenis működhet. Innentől pedig már jobbára sínen volt a projekt, amiben persze már a főnököm is készségesen segített.
Azóta pedig az illetékes hivatalnál is elintéztem mindent, úgyhogy a papírmunkán is túl most már teljesen egyenesben minden.

Hát dióhéjban ennyi most a helyzet.

Eközben voltunk február elején síelni, én 5 év óta először, ami már érett, hiszen mióta itt vagyok, nem voltam még síelni, pedig papíron ennél közelebb aligha leszek. (Mint a vasárnapi mise, meg az előző lakhelyem, na mindegy). 

Murauba mentünk, nem a fellelhető legnagyobb síparadicsom, de kezdésnek tökéletesen megfelelt, pláne hogy a szállás sokmindenért kárpótolta az oda érkezőt. 1800m-en béreltünk egy kis hüttét, kellemes kis frissen felújított faházacska, gyönyörű kilátás, alul szauna, a mellette lévő vendégház tornácán pedig egy jakuzzi-féleség, mindezt a pályák közepén, úgyhogy amellett hogy elképesztő kényelmes volt az egész, még egy wellnessnek is elment volna, pláne hogy délután 4-től elég nagy volt a nyugalom, legfeljebb egy ratrak tolatott be a kertbe néha, de azt jó gépész/kisgyerek módjára az ablakra tapadva üdvözöltem.

Amikor így indul a reggel

Jövőhéttől kezdődik a nyolcadik félév, ha sikerül mindent időben letudni, akkor a Bsc-ből az utolsó.

Hogy utána mi jön, az az utóbbi évek legnagyobb kérdőjele számomra. De ez majd elválik még őszre, addig úgyis elég nyilvánvaló a program.

Három év, de még küzdeni kell

Mondjuk úgy finoman, hogy volt már hogy kevesebb idő telt el két poszt között...
Konkrétan kimaradt félév! Elnézést miatta.

Na de mindenesetre most felgöngyölíteném (na ez egy nehéz szó) a szálakat.

Szóval ott hagytam abba, hogy március van, túl vagyok az eddigi - és talán összességében is - legnehezebb vizsgámon, el vagyok költözve és ráadásul csak heti 8 órában dolgozom, miközben a tartalékaimból pótolom a kieső részeket.

Folytatván a történetet ott tartunk hogy:
Március:

Felbuzdulva a sikerélményeken és úgy önmagában a tényen, hogy végre áttörtem egy gátat, nemsokkal a tavaszi félév kezdete után rögtön nekiálltam a következő nagy vizsgának.

Mondjuk a rögtönt megelőzte két hét bulizás, leeresztve a felgyülemlett stresszt, de sebaj.

Történt aztán, talán valahol még március 20 előtt, mindenesetre csütörtökön, hogy munka közben először némi étvágytalanság, majd hasfájás alakult ki.

Próbáltunk utánajárni a kolleganőmmel, forró tea, leves és egyéb formákban, hogy vajon mi lehet a gond, nem-e az a baj, hogy egész nap nem ettem semmit?

De aztán csak nem múlt. Hazaérve rosszabb lett, éjszaka pedig átcsapott borzalmasba, továbbá be is lázasodtam. Viszont egy lázcsillapító miatt valahogy lenyugodott a dolog, úgyhogy aztán tudtam aludni. Ja igen, másnap volt a napfogyatkozás, na azt pont átaludtam.

Mindenesetre mire felkeltem, már nem volt rendelése a háziorvosnak, nekem pedig mivel nem fájt annyira, már épp azon voltam, hogy várok hétfőig.

Szerencsére előbb a lakótársam, majd a rokonom is telefonon felvilágosított, hogy itt azért egy vakbélgyulladás is fennállhat, ami ha van, nagyon nem kellene vele hétfőig várni.

Úgyhogy egészen meglepő módon - merthogy az ilyen dolgok halogatásában mindig is jó voltam - bebuszoztam a klinikára kivizsgálásra. Rögtön a betegfelvételnél megnyomták a hasamat, amire majdnem összeestem úgy fájt, úgyhogy pillanatokon belül kikötöttem a sebészeten erős vakbélgyulladás gyanújával.

Ott meg volt pár vizsgálat, majd kérdezték, hogy mivel teltházuk van, vannak-e vidéken rokonaim, mert elküldenének egy másik kórházba?

Mondtam, hogy nemnagyon, ugyhogy valahogy oldjuk meg. Kisvártatva kitalálták a megoldást, majd jött értem egy mentő és átvittek Grazon belül egy másik kórházba, ami egy apácarendi kórház volt.

Eddigre nagy nehezen kiderítettem, hogy igen, vakbélgyulladásom van, sőt az is kiderült, hogy még aznap meg kell műteni. (volt ekkor olyan este 6, majd 9 körül meg is műtöttek).

Anno volt már egy sérvműtétem, úgyhogy nagyjából tudtam, hogy egy ilyen altatós de rövid műtét körülbelül mivel fog járni. Ámde az annál nagyobb meglepetés volt, hogy saját szobát, majd később saját magánlakosztályt kaptam, egészen szerény felárért. Merthogy kiderült, hogy mint könyvtári alkalmazott, vagyis kvázi mint állami alkalmazott, a biztosítóm más mint sokaknak, és többet térít, így mikor felajánlották a saját szobát és kiderült hogy egy szerény ebéd árába kerül, természetesen sűrűn bólogattam.

A műtét estéjén valamiért még "csak" egy saját szobát kaptam, majd másnap délután átvehettem az eredetileg szánt magánlakosztályomat, ami egy saját szobát, fürdőszobával, erkéllyel és hatalmas térrel jelentett, benne egy nagyon új és nagyon kénylemesen ággyal.

Konkrétan olyan volt a szoba, mint egy jobb szállodában, csak a padlószőnyeg hiánya és az infúziós állvány juttatta eszembe, hogy ez mégiscsak egy kórház.

A műtét jól sikerült, alig volt fél óra, ám azt másnap elmondták, hogy már nagyon ideje volt péntek estére, úgyhogy azóta is örülök magamnak, hogy nem halogattam a dolgot semerre.

Közben este még a műtét előtt behozták a cuccaimat a lakótársaim, majd a rokonom is bejött, úgyhogy nem voltam egyedül se. Innen is köszönöm nekik mégegyszer!

Na rövidre fogva a szót, lezajlott itt március közepén egy vakbélműtétem, ami szerencsére teljesen jól alakult, továbba volt lehetőségem belekóstolni az osztrák egészségügyi ellátórendszerbe, ami egy morcos nővérkét leszámítva tökéletesnek volt mondható.

Konkrétan kérni akartam hogy tovább maradhassak, annyira tetszett, pláne hogy nagyon jó volt az ellátás is, rám meg otthon a magamra főzés várt, de végül közös megegyezéssel hazaküldtek 2 nap után vasárnap.

Na mondjuk utána voltak kemény napok, fogyott a fájdalomcsillapító is rendesen, és újra meg kellett tanuljak felülni hasizom nélkül, de azért valahogy alakult minden.

Apropó egészségügy: még szintén márciusban, mindezek előtt voltam kardiológián is Grazban. Hosszas tanakodás után ugyanis egyszerűbbnek tűnt belekezdeni itt ebbe, mint a Haller útra hazajárni, lévén hogy itt van jelenleg biztosításom. 

Na szóval a március második fele, de még az április is jócskán azzal telt, hogy a műtétből lábadozva otthon fekszem, és jobbára alszom.

Ennek aztán az lett az ára, hogy a lendületet megakasztva nem vizsgáztam le májusig lényegében véve semmiből. 

Úgyhogy hát volt egy ilyen is.

Na aztán áprilisban jött a tavaszi szünet, amiben frissen felépülve végülis egy húsvét utáni kis Budapest is befért, amit pedig zárásként azzal koronáztunk meg, hogy három nagyon jó barátom végre kijött látogatóba egy hosszúhétvégére. Merthogy egyik legnagyobb előnye ennek az elköltözésnek éppen ez lett, hogy jócskán egyszerűbben tudnak jönni ismerösök látogatóba.

Aztán a tavaszi szünet végeztével, valahol április második felében megkezdődött úgy ténylegesen a félév, aminek a legnagyobb érdekessége, hogy az első komoly tervezési gyakorlatunk ekkor indult. Ez az elején okozott némi nehézséget, mitöbb akkora mélyvíznek éltem meg, hogy legelőször azthittem pályát tévesztettem, olyanniyra nem éreztem át, hol kellene nekiállni.
De aztán némi utánolvasás és kutatás után elindult a szekér és június végére össze is állt szépen a dolog. Igazából dióhéjban annyit, hogy egy egyszerü váltót, avagy hajtóművet kellett tervezni, amelyet mindössze 5 kritérium és néhány támpont alapján kellett teljesen individuálisan megtervezni, a papír majd CAD tervet pedig szorosan követte minden alkatrésznek a saját kezüleg való kiszámítása teherbírásra, élettartamra vonatkozólag.
Emiatt a projekt már nem a korábban a CAD programok tanulásánál megszokott "játékos" tervezést jelentette, hanem a CAD a papír alapú számolásainknak a 3D-ben való megjelenítésében mint segédeszköz volt jelen, persze szerves részét képezve ezáltal az egész tervezési folyamatnak.
Másik apróbb érdekesség, hogy itt vált külön számomra elöször a nyelv, hiszen az új szakszavakat már jóformán csak németül tudom, de minimum jól el kell gondolkodjam, hogy ez magyarul mi lehet.
Lényeg a lényeg, sikerült a tárgy, amire a pontot egy június 30.-ai záróvizsga/prezentáció tette rá. Nem tudom féltem-e valaha ennél jobban vizsga előtt, de mindenesetre borzalmas volt!
Ennek az volt a legföbb oka - amellett hogy voltak kemény bukások és nem lehetett tudni, hogy melyik vizsgáztatót kapjuk -, hogy ez a tárgy teljesen új volt a rendszerben, idén volt először, és ezért voltunk néhányan, akik kis csúszások miatt félig még a régi rendszer szerint voltak. Ez annyit tett, hogy amíg korábban a tárgy gerince (gyakorlat+előadás, mindkettőből vizsga) mellett egy labor, majd a következő félévben egy tervezési gyakorlat volt, addig idénre megszűnt a labor, helyette kettébontották a tervezést és előrehozták a nagyrészét egy félévvel. Namost azok - mint én is -, akiknek meglett a laborjuk anno, de egyéb okokból nem tudtak egyenesen továbbmennni, átcsúsztak az új rendszerbe és idén már labor helyett volt kötelezően a tervezés is. Namost, hogy ne maradjunk hoppon, azt az ajánlatot kaptuk, hogy a tervezési feladat sikeres abszolválása esetén, a labort alapul véve elszámolják nekünk a tervezési gyakorlat második részét is, ami e szemeszterben lenne.
Tehát a labor + 4. féléves tervezés = 4. és 5. féléves tervezés az új rendszer szerint.
Tudom, ezt nehéz volt követni, de én sajnos valamit vagy elmesélek/leírok teljes terjedelmében, vagy sehogyse, mert másképp valahogy nem érzem teljesnek a képet.
Na elég az hozzá, hogy ez azt a helyzetet adta, hogy egy "dupla - mit dupla, tripla - vagy semmi" a tétje a vizsgának, hiszen ha bukta, akkor vele megy a labor is (ami egy mindössze 1 kreditért tartott, 5 témakörös, 50+ oldalt igénylő laborjegyzékes, a társaságot beugró teszttel megritkító borzadvány volt, ahol éjszakánként a BME-t sírtam vissza), továbbá jövőre meg kell csinálni mindkét tervezési részt. Ámde siker esetén a labor mellé pipa ez a tárgy és ajándékba érkezik a II. része a tervezésnek, megspórolva ezzel az idei félévböl egy csomó energiát.
Namost ennek tükrében nem volt felhőtlen a várakozás a folyosón vizsga előtt.
Ámde jól sikerült, sőt másnap júlis 1. lévén átmentem a Voltra Sopronba és bár tartott egy ideig mire, de elengedtem minden stresszt a félévből.

Na aztán hogy egy kicsit rendbe szedjem a történetet:
Szóval a tavaszi félév eltelt, javarészt a tervezés okozta örömökkel, mellé néhány vizsgával - és próbálkozással. Közben pörgött a heti 8 óra munka, és persze az új lakás is ott volt. Annak ellenére, hogy a heti 8 óra munka és az új lakás magasabb bérleti díja miatt júliusra a komplett addig félretett "vagyonomat" feléltem, hiszen ebben a konstrukcióban hatalmas lyuk tátongott a költségvetésben, egyáltalán nem bántam meg egyik döntésemet sem, mitöbb épp a minap döbbentem rá, hogy valójában min is vagyok túl.

Azt bizonyosan írtam, vagy említettem még korábban, hogy valahol tavaly december körül leültem a földre és ezt egy január eleji újabb betegség és vizsga lemondás annyira megnyomta, hogy ott voltam, hogy én ezt az egészet abbahagyom. Nem láttam tovább értelmét annak, hogy dolgozom, ami nélkül nem tudok jelen lenni, de ami miatt meg annyira fáradt vagyok, hogy nem tudok tanulni és ebböl az egész spirálból, amiben megállt haladni a történet, nem tudtam hogyan keveredek ki.
Aztán adtam magamnak egy ultimátumot, hogy mégegyszer nekifutok ennek, minden követ megmozgatva az állapot változásért, és ha a csökkentett munkaidö, a későbbi költözés (mert csak február közepétől lakom itt) sem váltja be a hozzá fűzött reményeket, akkor idén nyáron befejezem ezt, vagy egy évre, vagy teljesen.

Aztán elindult a heti 8 óra, letettem a dinamika vizsgát, elköltöztem, vakbélmütétet kiszenvedtem és valahol áprilisban egyik délután arra eszméltem, hogy "meggyógyultam", vagyis hogy iszonyúan mélyen ki vagyok pihenve, és abból a depresszív állpotból megint vidáman vagyok jelen akárhol.
És hirtelen azon kaptam magam, hogy már az sem renget meg, hogy akár ismét 40 órát ébren legyek az aktuális tervezési határidö miatt. Aztán pedig ezt az egészet el is felejtettem, egészen addig, mígnem a múlthéten átugrottam a régi lakótársaimhoz és belépve oda eszembe nem jutott minden, abból a 2.5 évböl. Furcsa egy helyzet, hiányzott is, meg örültem is hogy már más van.
De mindenesetre jó volt rádöbbenni, hogy titokban megint léptem egy nagyot.

Szóval visszatérve a nyárhoz, a tavalyi rövid, fárasztó és csak néhány alkalommal jó nyarat idén inkább ismét olyanná akartam tenni, mint a 2013-asat, amikor közel 2 hónapig nyaraltam, miközben alig pár napot dolgoztam, folyamatos aktív programozás mellett.
Ez nagyjából össze is jött, főképp a július volt erős, ott egyszer nem aludtam ki magam, de legalább volt mit csinálni bőven. Aztán tanulva a tavalyiakból a szeptembert tudatosan üresen hagytam, így augusztus végén visszajöttem és elkezdtem tanulni egy még lemaradt vizsgára. (mert ugye itt a szeptember az kvázi vizsgaidőszaka a tavaszi félévnek és a suli csak októberben indul).

Aztán most beletoppantam az első tolerancia félévembe, hiszen elment 6 szemeszter, ámde én még nem fejeztem be a dolgot egészen. Cserébe a tervezéssel gyakorlatilag az utolsó aktív jelenlétet és szöszölést igénylö tárgyat is magam mögött hagytam és most lényegében véve szinte nincs is órám, cserébe egy hatalmas vizsgaidőszak az évem, amiben individuális sorrendben, de minnél gyorsabban le kellene tennem a megmaradt vizsgákat.
Hogy végül hogy alakul a dolog, azt nemtudom, de ha nem lépek rá időközben egy túl nagy banánhéjra, akkor egy tanulósabb nyár mellett befejezem 4 év alatt a Bsc-t, ami ennyi munka mellett még azthiszem nem képezné vita tárgyát.

Ja, és még pár apróság.
Egyrészt az újítások mellé bekerült júniustól még valami, ez pedig a rendszeresebb sport. Egy ideje ott voltam, hogy érdekelt, hogy vajon a rendszeres sport pozitívan befolyásolja-e a teljesítményemet - mármint elsősorban fejben -, mert valahogy meg voltam róla győződve, hogy valahogy volt már hogy ennél jobban ment a tanulás. A másik oka meg nyilván, hogy ne legyek egészen papírvékony.
Úgyhogy most - bár a nyári 2 hónap kimaradt - júniustól új szisztémában heti 4x járok kondizni, ami az eddigi heti néhányszori rendszertelen tengés-lengés helyett kifejezetten pozitívan hat, még ha néhol elég megterhelő is a munka-tanulás mellé betenni, valahogy ha erre alapozom eleve a napomat (pl. reggel 8-10 között), teljesen mőködőképes.
Persze jelezném, hogy nem egy lóhormonnal felpumpált szekrényajtóvá szeretném magamat avanzsálni, mindössze egy kicsit karbantartani magam és egyszer az életbe elérni, hogy legalább 80kg legyek. :-)

Másik újdonság, vagy hát már amennyire, de ismét kaptam szerződéshosszabbítást a könyvtárban és július óta egyreészt újfent heti 20 órában dolgozom, másrészt jövő augusztusig megvan minden, így a hiányzó tartalékok ellenére viszonylag stabil a helyzet továbbra is.

Szóval összességében megint minden eléggé kerek, ami egyrészt azért is van, mert a legfontosabb vizsgákat tavaszról végül mind sikerült letennem, másrészt visszazökkentem egy meglehetősen jó pályára, amivel talán végre a célegyenesbe kanyarítom ezt az egészet, hogy aztán újra kinyithassak még néhány ajtót.
Remélem a következő bejegyzést nem jövő márciusban írom, de sajnos úgy néz ki, néha becsúszik egy-egy nagyobb szünet.

Valami egészen új

Igazából lehetne a "ferencesektől szentpéterig" is a cím, de mivel ez némileg megtévesztő tud lenni, maradjunk annyiban, hogy volt némi komoly változás az utóbbi időben, amiket mindjárt részletesebben is kifejtek.

Meglehetősen régen írtam már, habár ez relatíve megszokott, azért ez a röpke három hónap nagy szünetnek számít még nálam is. 
Bár már korábban is szívesen írtam volna, szokásomhoz híven jobb szerettem volna megvárni, amíg kialakul néhány érdembeli történés.

Hát először is kezdjük el ott, ahol legutóbb abbamaradt:
Valahol december elején, meglehetősen leterhelt állapotban írtam az utolsó bejegyzést, ami bár nekem kevésbé volt szembetünő - igen tudom, hogy ez hosszú "ü" lenne, de valahogy eleddig nem találtam rá arra a gombra ezen a stájer klaviatúrán, örülök hogy van "ő"-m -, azért páran kérdezték utána, hogy vajon minden rendben van-e, hiszen valamivel elütött a megszokott hangulattól.
Igazából akkor nekem ez fel sem tünt, de kis idő múlva, valahol december eleje, közepe felé tudatosult, hogy a teljes kiégés és leépülés küszöbére sikerült keveredjek.
Nyáron már voltak jelei annak, hogy - szebb megfogalmazás híján - idegileg kezd kikezdeni ez a küzdelem, de akkor még nem tünt olyan intenzívnek a dolog, meg a nyár közeledtével elhittem, hogy ez pillanatok alatt eltünik majd. Persze ez korántsem volt egy drasztikus valami, nem is ezért írom, inkább csak arról van szó, hogy egy hosszú folyamat során lassan, de rettenetesen elfáradtam, ami aztán magával rántotta az egyetemi teljesítményemet is, ami idővel rejtve, de szépen elkedvetlenített, és berántott abba a körbe, ahol az egyetemi sikerek hiánya a motiváció vesztését okozták, olyannyira hogy már nem tudtam belőle felállni, átbukni egy komolyabb vizsgán és valami újat kezdeni.
Egyszerüen leálltam, kis vizsgákon, teszteken haladtam, de szellemileg nem voltam képes egy komolyabb témát a magamévá tenni. Közben pedig nem volt semmi, ment a munka, ugyanott voltam mint azelőtt, minden szinten.
Ez utólag visszanézve gyakorlatilag annyit tett, hogy 2013 őszén a heti 30 óra munkával feldobtam egy labdát, ami egy kicsit magasra és egy kicsit túl messzire szállt. Nem nagyon, de pont. Az adott egy alaplöketet, de az még nem volt vészes, pláne hogy 2014 áprilisától abbamaradt. Akkortájt még bőven volt bennem akarat, nem volt probléma egy-egy 30-40 órás müszakot letolni az egyetemért, valami beadnadó miatt. Aztán egy nagyon eredményes április-május után júniusra eltört valami, leginkább amiatt, mert egy vizsgán csúnyán megbuktam, ami az addigi - nem reális, de reménynek ott lévő - tervet, miszerint 6 szemeszter alatt befejezem az egészet, elillant.
És ez nagyon megütött, mert addig, ha naivan is, de elhittem, hogy be lehet fejezni ennyi munka mellett is időben ezt az egyetemet, vagy ha nem, hát majd a legvégén egy picit ráhúzok. De hogy már ott, 2 év után ez eldőljön, az nem jött jól.
Ezt követte egy adag kapkodás, vízoltás és a küzdés azért, hogy de-de, azért még van erre mód, csak egy pótvizsga, csak egy augusztusi időpont kérdése az egész, stb...
Aztán beláttam, hogy nem, de nagyon nem! És nem azért nem, mert nem lehetséges matematikailag, hanem mert nem bírom fizikalilag, sehogysem.
Ez akkora stresszt hozott magával addigra, hogy alig tudtam aludni.
Ekkorra született meg az elképzelés is, hogy ideje váltsak, ideje új helyre költözzem, mert ha valami, hát az bizonyosan meg fogja változtatni a körülményeket.
Aztán jött a július, valahogy kiszenvedtem az egyetem végét, ledarálva nagyon sok apró, 1-2 kredites, de sok hercehurcát jelentő tárgyat, labort. Aztán valahogy itt kellett volna befejezni, de még megtoltam egy lapáttal és bevállaltam egy vizsgát július 24.-ére. Kellett ugyan a tárgy, de ennyire nem fontos egyik se, pláne hogy bukó lett belőle, ami persze kódolva volt addigra, csak még nem láttam előre.
Közben a munkában is egy soha nem látott hajtás állt be, ami júlis végére egy iszonyatos munkamennyiséget hozott össze. Ez végül ott is egy-egy 14-18 órás müszakot jelentett, mire végre befejezve többé kevésbé a dolgokat augusztussal elmehettem szabadságra.
Mondamom sem kell, hogy Horvátországba úgy keveredtem le, hogy 18 óra munka után két-két óra alvással vezettem le 15 óra alatt, ami így annyira nem vált pihentetővé.
Aztán 6 hét fizetés nélküli szabadság, Magna Steyr, autógyár és szalagos munka.
A maga nemében minden jó volt, csak így egyszerre sok és ezt egészen őszintén csak akkorra realizáltam, amikor ősszel nagyon hamar, már novemberre teljesen energiavesztettnek éreztem magam, aki meglehetősen távol van egy valódi effektív egyetemi munkától. Mindezt ugye egy elvileg vett nyári - és pihentető - szünet után kicsivel.
A költözésre nyáron végül nem került sor, így maradtam is a ferenceseknél, ami sok szempontból még nagyon jó volt, de már bőven érett volna egy váltás.
Aztán, hogy visszajussak oda, ahol az egész történetet elkezdtem, tehát decemberre, gyakorlatilag összeroppantam. 

Leraktam ugyan kisvizsgákat, de lényegit ekkor sem, ráadásul már érezhetően a kapacitásaim legalján voltam, hiszen kétszer sem bírtam letenni egy, noha nagyon nagy, de kizárólag magolós vizsgát, ami nálam mindig is sokkal odébb volt egy számolós, feladatmegoldós témától.
Ekkorra vált világossá, hogy tulajdonképpen beakadtam. Hiába minden erőfeszítés, nem haladok az egyetemmel érdemben, ez flusztrál, de kikerülni ebből a jelenlegi állapotban ugyanakkor szinte lehetetlen. Túl sok a munka.
Ekkor jött el az a pillanat, valahol december elején, hogy a főnökömet megkerestem és közöltem, hogy hiába a korábbi tervek, nem fogom bírni februárig/márciusig a dolgot, muszáj valamit kezdjek a munkaóráimmal, mert ez így nem fenntartható.
Hihetetlen, de a főnököm újfent nagyon konstruktívan ált a dologhoz, és mint ahogy fogalmazott: "Mindig is megmondtam, hogy az egyetem az első. Ha most ez kell, elintézzük, azért vagy itt, hogy az egyetemet csináld."
És tényleg, pár szerencsés dolog kellett ehhez együttesen, de végül 2 nap alatt kialakult, hogy tudok dolgozni már januártól heti 8 órában, a maradék 12 órát pedig egy kolleganőm "elvitte", aki szívesen dolgozott volna aktuálisan éppen többet, így minden simán ment. 
És itt el is érkeztünk az első nagy újsonsághoz, mégpedig, hogy 2015 januárjától időszakosan, de már csak heti 8 órában, vagyis mindössze heti egy napot dolgozom. Mindezt pont úgy, ahogy épp kijön, helyenként szombatonként. Szóval kifejezetten kényelmesen.

Ez már megadta azt az alapot, hogy tudtam, már csak januárig kell kibírni, utána be fog indulni valami más, valami újszerü. Ez sokat dobott a dolgokon.
De ez még korántsem volt elég. Mint említettem, gyakorlatilag megfeneklettem az egyetemmel, hiába a sok kis vizsga és teljesített tárgy, majd másfél éve nem tettem le komoly, 6 kredit körüli vizsgát, amik pedig elengedhetetlen részei, sőt, mérföldkövei a képzésnek.

Ezen felindulva, kis otthoni pihenés után kitaláltam, hogy a legjobb az lesz, ha december végével már visszamegyek Grazba, és a karácsonyi szünet maradékát is kihasználva nekilátok a tanulásnak, ami immáron heti 8 óra munka mellett végre valami tényleges haszonnal kecsegtet.
Aztán volt karácsony, aztán visszamentem Grazba.

Megérkezve a "kollégiumba", vagyis a ferencesekhez, amit hát az egyszerüség kedvéért nevezhetünk kollégiumnak is, tekintve azt a részét, ahol mi diákok laktunk.
Na szóval visszatérve, úgy december 28.-án olyan ideges lettem - némi, fogalmazzunk úgy, hogy váratlan érvényesítésén a házszabálynak -, hogy még azon éjszaka írtam az ismerőseimnek lakás ügyben, mert ott és akkor újjáéledt az az amúgy is régen érlelt vágy, hogy elhúzzak a, vagyis hát kiköltözzek.
Ez annyira masszívan megérkezett nálam, hogy még másnap lementem bejelenteni, hogy én személy szerint lelépnék január végével, mert - ahogy fogalmaztam, amúgy helyesen - nagyon szükségem van némi klímaváltozásra a környezetemben.
Ez aztán kis szerencsével ismét csak jól alakult, az egyik lakótársam szerzett is utánamra rögtön valakit, így a váltás senkinek nem okozott pénzügyi kiesést, én pedig boldogan távozhattam az ismerőseimhez, ahol is épp kicsivel azelőtt vált szabaddá egy szoba.
Félre értés ne essék, én nagyon szerettem ott lakni, sok mindenért hálás is vagyok, de azért kétésfélév hosszú idő, és nem véletlen született meg már 2014 tavaszával, hogy váltani kellene.
Így hát alakult a követkeő újdonság, miszerint végülis február elejével elköltöztem.   
Bár anno, még cserediákként ponthogy egy lakásban laktam, valójában ez nekem azért egy nagyon nagy lépésként maradt meg, mivel a komplett TU Graz-os pályafutásomat eleddig a ferenceseknél lakva intéztem, mostantól pedig már valami egészen más van.
És igen, ez az az emlegetett szentpéter, alias St.Peter, amely városrészbe most költöztem, nagyon közel az egyetem egyik campusához, az Inffeldgassehoz, aminek egyik legnagyobb előnye a 0-24 nyitva tartó ún. Lerncentrum, ami mint alternatív könyvtár/tanulóterem áll rendelkezésre, éjjel-nappal. És tényleg nagyon jó.

És hogy miért csak most írok?
Heroikus küzdelem árán, de végül úgy tünik, valahol a jeget is meg sikerült törnem nemrég és végre ismét leraktam egy komoly vizsgát, (dinamika), aminek az eredménye egészen frissen úszott csak be.
Bár ezt megint megelőzte egy február eleji bukás, no meg ez volt ama bizonyos július 24.-ei vizsga nekifutás is, de - noha a professzor heves ellenzésére (akkorát buktam február elején, hogy gondolom nemhitte, hogy ez reális, pedig csak figyelmetlen voltam) - végül nekimentem a február végi "pót" vizsgának, vagyis második időpontnak, ami meg is hozta az eredményét. 
És hogy ez miért is ilyen fontos?
Ez volt az utolsó vizsga az első Studienabschnittből, vagyis a komplett első évből, ami előfeltétele az 5. és a 6. szemeszternek. Így innentől kezdve szinte bármilyen vizsgát, inkl. Bsc diplomamunka, megcsinálhatok saját tetszés szerint bármikor.
Értsd: olyan súlyú ez itt, mint egy anatómia vagy római jog vizsga, meg is kérik az árát.
(Ja és nem, már egy csomó minden megvan a második évből is, csak azok előfeltételhez nem kötöttek). 

Úgyhogy most az van, hogy január óta nagyon nagyot forgott itt velem a világ, új helyre költöztem, nagyon keveset dolgozom, nagyon jól érzem magam, iszonyúan kezdek újra kipihent lenni, és mint nézem, végre az egyetemen is beindulni látszik ismét a szekér.
Közben technikailag most közel feleakkora fizetés mellett közel kétszeres lakbért fizetek, minden más a tartalékaimból megy. 

Kérdés, ezt meddig győzöm pénzzel, kapok-e szerződés hosszabbítást április utánra? Hiszen még mindig csak helyettesítek egy néhai kolleganőt és ki tudja kapok-e idén bármelyik cégnél nyári munkát, vagy ez idén megint másképp alakul? 

Hát ezekről majd legközeleb, addigra talán én is többet tudok. 
De akárhogyis, ez a dolog már most megérte, a 8 óra pedig meglátjuk meddig tarható. 

Majdnem 30

Persze ezt nem a közeledő szülinapom miatt mondom, az még egy hangyányit arrébb van. 

Hanem amiatt, mert a minap megállapítottam, hogy lassan ott vagyok, hogy 30 hónapja költöztem ki Grazba. Vagyis kétésfél éve.

És ez igazából eléggé sok, mármint ebben semmi meglepő nincs, nyilván világos volt, hogy 3-4 évre "szerződöm", amikor aláírtam a beiratkozó ívet, csak hát időről időre egyre durvább visszanézni, amikor valami mérföldkő-szerűséghez érek.

Ezen aztán eltűnődve elgondolkodtam, vajon "mennyi az annyi", vagyis hogy mióta elkezdtem ezt az egészet, mennyi pénzt invesztáltam ebbe.

Nyilván az van, hogy pénzről, keresetről, ilyesmikről nagyon érintőleg szoktam beszélni, hiszen ez ugyan baráti szinten egy más dolog, egymás között szerintem kifejezetten nem illetlenség ilyenekbe belefolyni, ám mégis, tágabb értelemben, külsőleg furcsán, mitöbb kellemetlenül tud hatni, ha az ember konkrét összegekkel kezd el előjönni.

Mégis azt gondolom, hogy bizonyos tekintetben eljött az ideje, hogy erről is szót ejtsek finomabb formában, hiszen mi, akik nem ösztöndíjjal tanulunk külföldön, akik nem tehetik meg, hogy komoly otthoni támogatással éveket külföldön töltsenek, és akik nem Erasmussal jöttünk, egyfajta "úttörők" is vagyunk, akiket az egyszerű kalandvágy, az otthonról hozott hamuba sült pogácsa, és persze a tény, hogy 2011 májusától szabadon vállalhatunk munkát idekint, az hozott erre.

Hiszen mindig is voltak ösztöndíjak, nagyon komoly tanulók, csereprogramok és sokminden más. Ám az, ami az utóbbi években megnyílt, hogy mezei fiatalok, akiket legfeljebb szorgosnak lehetne titulálni, de semmiképpen sem tartoznak az elit iskolák top diákjaihoz, mégis felvételt nyerhetnek Nyugati egyetemekre, és lehetőséget kaphatnak arra, hogy minimális - a hazai realitásokhoz mért - háttérrel nekikezdjenek tanulmányaiknak, a szabad munkavállalás szellemében, kvázi önfinanszírozva magukat, ez szerintem egy kifejezetten újkeletű dolog, ha tetszik, hullám, amelyben elnézve a közvetlen környezetem, vagy akár tágabbra téve a mércét, azt tapasztalom, hogy újoncok vagyunk, tapasztalatlanok és fiatalok, egy olyan helyzetben, ahol nincs jó előkép, példa, gyakorlat, csak a talpraesettség és talán az, hogy idővel egymás tapasztalataiból egy reális előképet kapva tervezhet magának a jövő. 

Mert meggyőződésem, hogy a külföldön tanulás, akár a jobb egyetem, akár csak a kalandvágy miatt, de egyfajta "divat" hullámmá kezd válni, amely egy kifejezetten pozitív dolog, főképp, ha a mindenkori kormányok tevékenységei ellenére, lehetetőség marad a hazatérésre, és az eredeti cél, avagy a megszerzett tudás/tapasztalat tényleges kamatoztatására. Mindegy hogy most a doktori, mester vagy alapképzésekről beszélünk.

Most kivételesen a kormányról nem ejtenék egyébként több szót, nem tartanám fair-nek, a jelenlegi helyzetben, a Kossuth tér helyett a szobámból való hangadást.

Na elég az hozzá, hogy úgy döntöttem, majd kétésfél év kintlét és lényegében önálló élet után számot vetek a helyzetemmel.

Ennek egyik legelemibb alapját egyébként az adta, hogy tulajdonképpen eljutottam arra a szintre, hogy én elfáradtam. Mármint, hogy így tényleg. 

Több mint két éve folyamatosan dolgozom heti 10/20/30/40 órás beosztásokban, különböző intervallumokban és helyeken, miközben mindez kizárólag azt a célt szolgálja, hogy egyébként főállásban elvégezzek egy műegyetemet, amelyet minden erőfeszítésem ellenére sem fogok tudni a "Mindeststudienzeit" alatt teljesíteni, legfeljebb a tolerancia idővel megtoldva.

Hát van ez így, szerintem ez jócskán nekem okozta a legtöbb nehéz éjszakát, de ki tudja...

Na és ez megérlelte bennem annak a vágyát, hogy ezt lassan befejezzem. Mármint igény szerint az egyetemet is, de elsősorban a túlzott munkára értem.

Ez persze nem megy magától, ámde fokozatosan kezdett úgy festeni, hogy erre nyílik keret, mégpedig olyan formán, hogy menetközben sikerült annyi pénzt félretegyek, hogy ez talán valamiféle hátteret nyújtson.

Úgyhogy kiszámoltam, hogy ha márciustól - ahol is a szerződésem jelenlegi formájában éppen amúgy is lejárna - a heti munkaórákat le tudnám redukálni ~10-re, vagyis heti 1 napi munkára, akkor egy bő évet mindennemű komoly arcvesztés (felépített és megszokott életszínvonal) nélkül prezentálni tudnék. 

És ez egy jó kilátásnak tűnik, teret adva végre annak, hogy szinte kizárólagosan az egyetemmel foglalkozhassam.

Igazából engem az egész visszatekintésben leginkább az foglalkoztatott, hogy megnézzem, "mi lett volna, ha", vagyis akkor, ha mondjuk nem kellett volna dolgozzak egyetem mellett, vagy mondjuk csak kevesebbet, esetleg előre ledolgozva félretettem volna pénzt az egyetemre? 

Ugyebár ezek érdekes kérdések, amin az ember jó ha elgondolkodik, pláne ha még az egész előtt áll. 

Nekem nyilván innen nézve már más kérdés, mondhatjuk úgy is, afféle sovány vigasz, hogy eleddig annyit dolgoztam, mintha 13 hónapot húztam volna le teljes állásban, továbbá 10 hetet a Magna Steyrnél, ami gyakorlatilag egy év plusz két nyarat jelent, tehát annyit, mintha a plusz tolerancia évet munkával töltöttem volna, amiután egyenesben elvégezném a 3 év Bsc-t. Nyilván ez is egy alternatíva lett volna, de ez így még foghíjas, mivel az így összetákolt pénz - azontúl hogy értelemszerűen önfenntartás miatt egy része helyből visszaforog - mindössze további ~28 hónapot fedezett volna... 

Meg persze feltételezné, hogy a 3 éves képzés alatt az ember egyszer sem botlik meg. Hmm...

Ha valaki engem kérdez, a tökéletes megoldás valahol a kettő között rejlik.

Igazából én a legtöbbet heti 20 órában dolgoztam eddig, ami egy átlagos egyetemi héten még betolható, keresetileg pedig pont az elég fölé lő kicsivel. Ez osztrák viszonylatban egy havi 600-650€-s fizetést szokott jelenteni, (mindez kollektívan évi 14x) ha egy tipikusabb kvalifikáció nélküli diákmunkáról van szó. Mivel a lakbérek - igen általánosítva - olyan 220-330€ között mozognak, ebből azért nehéz nem megélni. (Persze ez Graz, Bécs picit drágább, de heti 20 órából ott is meg kell tudni lenni). Én mind a lakhellyel, mind a munkahelyemmel kissé különcnek számítok, de nagy eltérések nyilván nálam sincsenek. 

Személyes rekordom valahol a 340€-nál landolt egyszer, egy teljes havi appanázsra, de az a nagyon szűkös időszak volt, kenyérlevessel, párizsival, zéro kikapcsolódással. És hát hosszútávra nem lehet amortizációs díjak (új ruha, füzet, stb.) nélkül tervezni.

Ezért is álltam át a 20 órás verzióra amint lehetőség nyílt.

Ámde ennek a többlet keresetnek is jócskán megvan a maga árnyoldala. Először is a munkabeosztás, amit ráadásul minden új szemeszterre át kell varrni. Aztán maga a tény, hogy 20 óra az heti 2.5 nap munkát takar, ha nem valami nagyon alternatív beosztásba kerül az ember. Namost amikor beindul az egyetem, jönnek különféle laborok, néhány alkalmas extra kurzusok, zárthelyik, teljesen össze-vissza időpontokra, akkor már élesedik a helyzet, aztán amikor jönnek a vizsgák, ott törik el igazán a mécses.. 

Ha valaki nem olyan szerencsés mint én, és kevésbé tudja flexibilisen kezelni a heti munkaóráit, az bizony hamar egy totális idő-katasztrófába kerül, ahol folyamatosan vagy a munka, vagy az aheti leadandó/vizsga/stb. kerül veszélybe. És persze tudjuk mi ennek a vége, amikor a munka fix, anélkül nincs üzemanyag, az egyetemen meg "lehet" csúszni... Hát bizony brutális lavina indul ott meg, aminek a végén nagyon sovány kreditszámokat lehet felmutatni.

Az a durva ebben, hogy nem attól őszül meg az ember, hogy ledolgozzon x-órát és utána még leüljön tanulni, hanem attól, hogy minden nap egy folyamatos idő menedzselésről szól, hogy mindig up to date-nek kell lenni minden jövendő vizsgáról és eseményről, és megtervezni hetekkel előre, hogy erre-vagy arra a beadandóra/vizsgára mikor kell nekiállni készülni, mert a kötelező órák és munkaórák mellett alig van olyan nap, vagy napszak, ami maradéktalanul tanulásra fordítható.

És ilyenkor kerül elő a "botlás" fogalma, vagyis az, amikor az ember a saját kvalitásait mellékalkulálva az utolsó pillanatokban - vagy a vizsga után - konstatálja, hogy ez még kevés lesz. És ha bukás a vége, akkor bizony lehet újratervezni, mert ugye egy-egy vizsgából csak 3 van egy szemeszterre, néhány hónapos tolásokkal. Miközben pörög tovább a félév. Így aztán nem meglepő, ha az ember néha két pad közt a földre ül, hiszen hetekkel előre el kell dönteni, hogy mi a sorrend, és hogy vajon két nagy vizsgából melyiket is tegyük le az adott időpontban?

És ugye mindemellett nem ártana még főzni, enni, sportolni... Szóval néha kicsit necces ez így.

Ráadásul a folyamatos munka miatt könnyű csapdába esni, pláne az olyan munkahelyeknél, ahol a túlórát pénzben/szabadságban honorálják. 

Ilyenkor ugyanis az egyetemmel, tanulással szemben a munkahelyen minden eltöltött óra azonnali, kézzelfogható eredménnyel jár, annak ellenére hogy közben a valódi hivatásunktól viszi el az időt. Ettől könnyen becsapja az embert a "könnyű pénz" fogalma, amely mind inkább képes felborítani a rendet és a munkát az egyetem elé helyezni. Mert amíg ez egy 600ft-os órabérnél kisebb kockázat, amikor egy-egy napért akár 100€-t is kapsz, egy magunkfajta, otthon szocializálódott lélek már meg tud tántorodni.

A heti 10 óra munka, pláne egy napra sűrítve (ilyenkor ez csak 8-9) nyilván már sokkal élhetőbb dolog, ám azzal még szerencsésebb esetekben sem lehet elég pénzt keresni, szinte mindenképpen kell mellé valami. Egy korábbról összegyűjtött alap, egy otthoni folyamatos kiegészítés, vagy valami. Ezek hiányában ez sajnos nem téma.

Az igazi arany középút valahol mégis ez, illetve a heti 16 óra, ami "csak" heti 2 nap munka (mert ugye az a plusz 4 óra hiába csak 4 óra, arányosan a legrosszabb verzió, mert minden egyéb, odaút, visszaút, ebédszünet, stb. mellé társul, így a fél napot elviszi) között lehet.

Utóbbinál ugyanis pont jók a munkában töltött idő arányok, miközben éppen annyit fizet, ami elegendő egy szerényebb életvitel hosszútávú fenntartásához. Hátulütője, hogy ilyen beosztást a legnehezebb találni, mert mindenütt a 10-20-30-40 órás verziók léteznek, ha egyáltalán, részben eleve a különböző adókulcsok miatt.

Most a féléves heti 30 órás kilengésemről nem ejtenék sok szót, az egyértelműen szükséghelyzet volt, az egyetemet tekintve viszont szomorú, kemény 9 kredites mérleggel zárva. 

Öröm az ürömben, vagy hogy szokás ezt mondani, hogy ezáltal viszont kialakítottam egy komoly hátteret, ami mind a mindennapokra, mind pedig a jövőben kezdődő csökkentett munkaidőre előnyösen hat.

Nyilván az egyetem nincs ingyen ilyen módon otthon sem, pláne azok számára, akik nem otthonról járnak be. Ugyanakkor ez mégiscsak egy másik helyzet, amiben talán érdemes megnézni, mennyibe is kerül az, hogy az ember itt tanul komoly éveket.

Ezek persze csak a saját tapasztalataim, korántsem feltétlen reprezentatív.

Mindenesetre aki ilyenre adja a fejét, az készüljön fel egy hullámvasútra. Szerintem.

Ungarische Salami

Lement a hatodik hét is az autógyárban, úgyhogy már csak az utolsó esti műszak van hátra.

Aztán pihenés, aztán egyetem.

Mint elébb említettem, három hét után új helyre osztottak be.

Ez pedig a bal hátsó ajtók beszerelése, valamint a coupé (Mini Paceman) esetében az első - és egyetlen - ajtóé.

Ez egy jóval összetettebb munka az előzőnél, rengeteg hibalehetőséggel, így eléggé oda kell figyelni, ami persze jó, mert folyamatosan van történés.

Mivel az előző helyen a tenyerem és az ujjaim eléggé kezdtek rottyon lenni, gondolkodtam magam is valami áthelyezésen. De közben bennem volt a félsz, hogy mi lesz, ha olyan helyre tesznek aztán, ami nehéz, és csak a probléma van vele. Na aztán úgy alakult, hogy ezzel nem kellett túlságosan sokat foglalkozzam, mivel felsőbb utasításra áttettek máshová, megoldva ezt a dilemmát. 

Maga a betanulás nem volt egy egyszerű dolog, sőt az elején olyannyira nehezen ment, hogy csak az nyugtatott meg, legalább nem én kértem magamnak ezt.

Nem azt mondom, mindenbe belejön az ember, de itt azért kezdésre 2 órát vett igénybe, mire felfogtam, hogy mi a sorrend, mi miután következik és egyáltalán mik a feladatok.

Szerencsére a nagyfőnök is azzal kezdte, örüljek, ha másnapra menni fog önállóan, de ha nem, az sem gond, majd azt mondjuk, rossz volt a tanár. Aztán elment röhögve. De ami tény az tény, itt mindenki nagyon rendes és nagyon jól ösztönzik az embert. Amint jól megy bármi, nagyon megdícsérnek, és ha rontok valamit, csak megnyugtatnak, hogy nyugi, ne kapkodjak, ne siessek, nincs gond, ha még nem megy, stb.

És persze tudja az ember, hogy azért a dolgoknak egy ponton túl menniük kell, de ezek a kis gesztusok mégis pont elegek arra, hogy annyira megnyugtassák az embert, hogy mire észreveszi magát, már jól is megy.

A dologban ráadásul az a jó, hogy ez a tevékenységi kör nehéz, de ezt mindenki tudja, olyannyira, hogy az elején egyszer a flexelés közben a főnök odajött és kérdezte, hogy minden rendben van-e. Mondtam neki, hogy persze, jól

megy a szekér, mire mondta, hogy igen, ez egy laza állomás, bezzeg az ajtóbeépítés, "na az egy szar!".

Hát ez a mondat gyakran felsejlett az első napokban, de aztán hamar rájöttem, hogy jót tett ez a kis változás.

Ráadásul egy idő után már eléggé jól ment, mitöbb olyannyira, hogy a negyedik héten még odáig is eljutottunk, hogy az öreg róka, a jó öreg Peter meg is kérdezte a nevem. Ez azért is fontos, mert előtte kizárólag annyit tudtak, hogy magyar vagyok. Ennek köszönhetően a főnök - a korábban már említett Franz - eleinte csak "Ungaro"-nak hívott, később azonban egy óvatlan pillanatban áttért az Ungarische Szalámira. Aztán mikor a helyzet hogy adta, de néha a lendület hevében egyszerűen csak Szalámiként lettem említve. Na most ember legyen a talpán, aki kibírja röhögés nélkül, amikor a főnök valahonnan a sor másik feléről átordít, hogy szalámi, mi van már megint?!

Én nem szoktam, de még a főnök se.

Na de meg ez a Peter, süket mint a nagyágyú, ennek köszönhetően ordít, de mindezt olyan tájszólásos stájerben, hogy a fal adja a másikat. Ráadásul az a tipikus jóféle, amelyiknek ha visszakérdezel, hogy "tessék", nem átvált hochdeutschba, hanem csak még jobban ordít. Úgyhogy rövid, de velős beszélgetéseink szoktak lenni.

De amúgy nagyon kedves mindegyik, bár elsőre szokatlannak tűnnek, igazi aranyszívük van, és ha kicsit is beljebb kerül az ember, kifejezetten jó hangulatú társaság. Én igazából nagyon megkedveltem őket, főleg így a hatodik hétre, és bár az egyik felem már kívánja a váltást, valahol mégiscsak azt hiszem hiányozni fog. Emlékül a Szalámira vittem is ma a Franznak egy Pick-et, igaz a Billaból, de legalább eredetit.

Nyilván így hogy az ember csak egy pár hetet van itt, sokkal könyebb a dolog, benne van a tudatban, hogy nem ez lesz minden nap, de mégis úgy vagyok vele, hogy nekem ez azért mégiscsak tetszik, hullámvölgyes persze és a műszakváltás sem emberbarát, de - bár jövőre nem tudom még mi lesz - lehet újra visszatérek.

Még a régi jó Fritz-el (vagy zel vagy cel? Foggalmam sincs) is sikerült többször összefussak. Kis frissítésként, ő volt, aki anno két éve betanított a hegesztéses állomáson. Igazi régi osztrák munkásember, nagyon kedves, még teljesen emlékezett is rám, pedig mindössze néhány hetet voltam itt. Szóval jólesett újra látni.

Az áthelyezésrőlmmég annyit, hogy erre azért került sor, mert menet közben elindult a Minik gyártásának fokozatos leépítése, ami azt takarja, hogy 2016 tavaszán leáll a komplett termelés, megszűnik a gyártás, majd 2017-től elindul valamely BMW gyártása. Emiatt a kezdeti műszakinkénti ~185db Miniről leredukálódott ~160-ra, ami azt vonzotta már maga után, hogy a szalagot lassították, bizonyos állomásokat (köztük az én első három hetes helyemet) összevontak, a felszabaduló munkaerőt pedig elkezdték elbocsátani. Szomorú látvány ez is, de szerencsére, bár ez sem egyszerű, de ha minden igaz, a BMW indulására már mindenkit újra felvesznek. Addig pedig valamilyen szisztéma szerint fokozatosan leépítenek.

Nekem pedig jön az utolsó nap, némi túlórával, aztán egy hosszú hétvége és ezzel hivatalosan is befejeződik az idei év és az idei nyár. 

Szerdától ismét egyetem, amely most egy otthonülős, soktanulós, nehézvizsgás valami lesz (remélem!!), hogy aztán tavasztól, ha minden jól megy, rátérjek a célegyenesre lassan. Na de ez még jó messze van...

Flex, Minik: Újra az autógyárban

Na most ezzel a bejegyzéssel valamelyest el vagyok csúszva, - innen is elnézést ezért -, minekutána már több mint három hete dolgozom, de erre többféle magyarázatom is van.

Egyrészt a telefonom szervízben volt, vagyis ki lett cserélve, na elég az hozzá, hogy nem volt kéznél. A laptopom meg német, emiatt csak olyan bejegyzéssel szolgálhattam volna, amiben nincsenek ékezetek. Tudom hogy az is ok, még olvasható is, talán bele is fért volna, de azért mégsem az igazi, elvégre ez valamelyest hivatalosabb közeg, mint egy mezei e-mail.

A másik ok pedig egyszerű idő/energia hiány, de ezt - lévén hogy egy gyárban dolgozom - gondolom nem kell ecseteljem.

Na de a lényeg!

Augusztus 18.-án megkezdtem életem második nyári gyakorlatát/munkáját a Magna Steyr járműgyár berkein belül. Mint anno két éve, most is a produkciós részlegre jelentkeztem, habár lassan úgy vagyok, hogy ideje szintet lépni, de erről majd később. Egyszóval visszakerültem oda, ahonnan az egész kis blog is lényegében indult: a Minikhez!

Újra az ismerős gyárcsarnok, újra a hegesztőrobotok, újra az a jellegzetes illat, ami az egész gyárcsarnokot belepi. Eltelt két év és szinte semmi sem változott. Egy részem úgy volt, hogy "újra itthon", a másik viszont kénytelen-kelletlen úgy, hogy de hát én ezt már ismerem, ennek már nincs így meg az a varázsa.

Máshová osztottak be persze, ami egyébként nagyszerű, de eleinte inkább zavart. Végig az mozgott bennem első nap, hogy jó-jó, de ebben nincsen semmi új, semmi izgalom, mégcsak nem is hegesztek, minek kellett ezt bevállaljam idén is, ráadásul hat hétre?

Aztán szerencsére ezen a kezdeti kedvvesztésen hamar túlestem és két pillanat múlva (na jó, volt az bő másfél nap) már elkezdtem nagyon élvezni, de az eleje tényleg kicsit nehézkesen indult.

Idén az ún. "Finish"-be osztottak be, vagyis arra a részlegre, ahol gyakorlatilag a kész karosszéria végső simításai folynak, valamint az ajtók, motorháztető, csomagtartó beépítése folyik.

A dolog úgy fest, hogy a készre szerelt karosszéria futószalagon megérkezik. Innentől kezdve már hegesztőrobot többet nem dolgozik rajta. A mi feladatunk pedig az, hogy ezeket a karosszériákat előkészítsük a lakkozó üzemre, ahonnan majd az összeszerelő csarnokba folytatják az útjukat. 

A sor legelején a karosszériákat egy automatika áthelyezi az érkező futószalagról a miénkre. Ez úgy fest, hogy egymás után haladnak igen lassú tempóban ~15nm-es lapok, amelyek közepén az autó egy szerkezeten fekszik, aminek a magassága tevékenységtől függően változik. Mi munkások pedig ezeken a mozgó padlólapokon dolgozunk, miközben majd minden szerszám egy felettünk rögzített sínen fut velünk együtt.

A sor velem kezdődik, ahol is a karosszériákat egy megadott szakaszon (A és B oszlop, valamint a küszöb tájéka) polírozóval meg kell tisztítsam a ponthegesztés folyamán odafröccsent, és időközben megdermedt olvadékoktól. Ezenfelül a csomagtartó komplett nyílását végig kell flexeljem, hogy a préselt lemezekből álló szegélyt egy síkra hozzam.

Kezdetben még egy kalapáccsal is kellett valami robot-hibát kikorrigálni, de az szerencsére hamar abbamaradt.

Na elég az hozzá, hogy ez a tevékenység hangos, de nagyon. Persze van fülvédő, de úgy is. Ami viszont érdekesebb, hogy a betanításkor, és úgy általában mindenkor, senki nem hordott légzőmaszkot. Így ez nekem az elején, kezdő hülyeként, értelemszerűen eszembe sem jutott. Na aztán arra lettem figyelmes, hogy munka után meglehetősen köhögök, és hogy munka közben is oda kell figyeljek, mikor veszek levegőt, máskülönben egy olyan fémporosat nyeltem, hogy még az én nemdohányzós, tavaszi szellőn szocializálódott tüdőm is kínjában filtermentes szofiért kiáltott.

Úgy három napba telt, mire feltűnt, hogy ezzel baj lesz, úgyhogy megkerestem a jó öreg (amúgy nem az) főnökömet, Franzot, hogy tudna-e adni esetleg valami védő maszkot? Hát erre, mintha mi sem lenne természetesebb, jelezte, hogy persze! Majd mutatott egy szekrényt, benne 12 kartonnal... Mondanom sem kell, felemlegettem pár hovatartozóját a stájer mindenükkel együtt, de hát aztán nagyot nyeltem és örültem, mert lett maszk!

Innentől kezdve viszont kiváló lett a munka, semmi köhögés, semmi kellemetlenség, percenként visít a flex, ami hát azért valljuk be, kinek a szívét nem dobogtatja meg, amikor egy darab fémnek nekieshet egy flexszel? (A sort persze a hegesztés kezdi, de azt már nehezebb eldönteni, hogy a dobogó második helyét vajon ez, vagy a Fiskars fejszével való fanyűvés foglalja-e el? Na mindegy, apró gondok az életben). Ráadásul, ahogy az lenni szokott, idővel egyre jobban ment a munka, így egy hét után már folyton volt időm közbe-közbe megpihenni. 

Ez viszont kellett is, mert a tevékenység gyakorlatilag azt takarta, hogy ilyen-olyan műveletek közepette az egész kocsit kerülgettem, és legalább egyszer körbe is jártam. Ez egy kocsinál smafu, de úgy 150 táján már érződik a lábban, mivel - hosszas fejszámolást követően -, ez napi négy-öt kilométer gyaloglást jelentett, ami azért igazából, munka közben, egészen sok.

Még szerencse, hogy jelenleg három műszakban van termelés, így a néhai helyzettel ellentétben túlóra mentesen, 8 órában dolgozunk, így hajnali 5 helyett csak hatra kell menni és éjfél helyett is csak este tízig folyik a váltott műszakunk. 

Na de! Lévén hogy a negyedik hetemet töltöm a gyárban, és ezzel túlléptem a felén, hétfőn áthelyeztek egy új tevékenységbe, úgy 10 méterrel előrébb. Ennek igazából néhány egészen más oka van, de elég az hozzá, hogy hétfő óta mást kell csináljak. Ám hogy mit is, és miért is, arra a következőkben válaszolok..