Az igazi bevezető, I. rész

Avagy hogy kerültem ki Grazba.

Egyszer azt ígértem, hogy leírom, hogyan is kerültem ki Grazba. Hát azt hiszem, lassan éppen itt az ideje, mert úgy fest, nem két hétre jöttem.

Sokan szokták kérdezni, hogy miért éppen Graz? Miért jobb ott mint itthon? Miért jobb az mint a BME, stb...
Én pedig rendszerint azt szoktam mondani, itt nem az a kérdés, jobb-e, mert ez relatív, hanem ezt akartam, hogy itt legyek,  itt vagyok, így alakult és a kérdés sokkal inkább az, mit lehet belőle kihozni?

Persze valóban egy korábbi bejegyzésemben hosszan taglaltam az általam vélt különbségeket a BME és a TU Graz között, illetve ezáltal az otthoni és a nyugati egyetemek között, de ott sem arról szólt a dolog, hogy miben jobb ez feltétlenül, hanem hogy miben más, és én ezt hogy látom.
Mert hogy az is igen sokszor felmerül, hogy én nekem miért nem volt jó a BME, miért mentem el külföldre tanulni? Miközben ez sem igaz így, mert a BME nagyon jó volt nekem, szerettem, ugyanakkor sohasem akartam odajárni, ha úgy tetszik, csak a "véletlen" vitt arra. Na de erről mindjárt bővebben...

A történet(em) valahol egészen korán kezdődik. Mondjuk úgy, kis kori álmom volt, hogy valahol német nyelvterületen, mérnöknek tanuljak. Ez persze kiskoromban mindenfélét jelentett, nem tudtam hogy pontosan hol képzelem ezt el, és azt sem hogy éppen miféle mérnöknek is tanuljak.
De azért épülgetett a dolog, a németet imádtam, és kezdett kialakulni, hogy ez valami gépész irányzat lesz, leginkább pedig járműves.

Az igazi fordulatot aztán a gimnázium első éve adta, ahol is egy osztálytársam (későbbi egyik legjobb barátom, a Golyó) ötletén felbuzdulva, - miszerint Ő majd kimegy Németországba egy évre -, elkezdtem vele együtt németet tanulni.
Pályafutásom alatt az egyetlen egy év, amikor a megszokottól eltérően úgy igazán utáltam iskolába járni, az bizony a kilencedik volt. Ennek számtalan oka volt, ami innen most praktikusan lényegtelen, elég az hozzá, hogy ez a friss iskolaundor egyfajta változásra ösztönzött, ami Golyó ötletéből fakadóan nálam is valamiféle külföldi cserediák, vagy egyéb programot jelentett.
Lényegében el innen, messzire, hogy tiszta vizet tölthessek a pohárba!
Ahogy aztán a lehetőségeken átfutottunk, felmerült Graz. Itt nemcsak hogy van Waldorf iskola, de ráadásul rokonunk is él a városban, anyukám unokatestvére, mindemellett praktikus, hiszen szintén német nyelvű hely, de nincs olyan messze, mint Németország. Egyszóval tökéletes!
Na ezen aztán felbuzdulva elkezdtünk ennek utánajárni. Persze nyilván kilencedikes fejjel ezt anyukám intézte nekem, én csak a folyamatos unszolásommal a motivációt adtam.
Olyannyira el akartam húzni innen, hogy az sem érdekelt, amikor kiderült, ugyan fogad az iskola, de effektív cserediákságról nincsen szó, és nem is fogadna egy család sem lakni. Addig nyomattam a dolgot, míg nem ezen kedves rokonunk, emlékeim szerint már nyáron, talált nekem végül szállást, ami mint utóbb kiderült, a létező legjobb helyzetet szülte.
Ahová én ugyanis kerültem, az egy szabályos osztrák WG volt. (Wohngemeinschaft = fiatalok együtt bérelnek egy nagy lakást). Mivel azonban a rokonom persze ismerte ezeket a srácokat, akik nem különben mind egy közösség, a Fokolare (nagyjából talán a regnumhoz lehetne hasonlítani) tagjai voltak, a normális környezet teljességgel biztosítva volt.

Na de vissza egy picit még Budapestre.
Szóval nagyjából bizonyítvány osztásra dőlt el, hogy kimegyek tizedik első félévében Ausztriába. Azért is ekkor mentem, mert a tizedik osztályt nagyban meghatározó Erdélyi néprajzi kiránduláson már garantáltan otthon akartam lenni, ami rendszerint májusban volt.
A sors iróniája, hogy ezen kedves barátom, Golyó, végül nem ment sehova (illetve később Amerikába, de most nem mesélem el az Ő élettörténetét is), én ellenben olyannyira kimentem Grazba, hogy lassan az mondható, kis szünetekkel, de azóta is itt vagyok.

Na egy szó mint száz, 2007 szeptember 1.-ével, kiutaztunk Grazba, hogy 3.-ával megkezdjem a sulit, amelyet kerek hat hónapig voltam hivatott végezni.
A lakás, amelybe kerültem, négy másik osztrák sráccal volt együtt, akik akkor rendre húsz év körüliek voltak és épp az osztrákoknál bevett Zivildienstet csinálták. Én a magam szerény 15 évével egy kicsit kilógtam a sorból, ám ez cseppet sem volt probléma, sőt hamar kiderült, ez életem egyik legjobb dolga lesz, hogy ennyi idősen belecsöppenek a teljes önállóság, és a vele járó teljes szabadságba is.
Mert ez bizony külön lakás volt, saját szobával, mindennel, ahol bizony mosni, főzni már rögtön az első kanyarban el kellett kezdjek egyedül is, későbbi hatalmas örömömre.

Az akkori némettudásom nem volt katasztrofális, ám beszéd hiányában az első idegen mondatok hideg zuhanyként értek, és bizony bele tellett úgy 2 hétbe, mire az általam vett null szintet elértem, vagyis már nem kellett bestresszeljek egy olyantól, ha valaki megkérdezi, hogy hogy vagyok, vagy honnan jöttem.
Persze az iskola első napja még bőven a 2 héten belül volt, így ott az első megnyilvánulásom azóta is szállóige tárgya.
"Wie heißt du?" - kérdezte a padtársam, későbbi legjobb barátnőm innen.
"Ich bin 15 Jahre alt." - mondtam nagy büszkén, nem kis zavarban.
(Aki esetleg az angol nyelven szocializálódott, annak: "hogy hívnak?", "15 éves vagyok").

Na lényeg a lényeg, döcögősen startolt a dolog, de azért egy idő után beindult a szekér és mire a februárt elértem, már mindenről és mindenkivel tudtam nyugodtan beszélgetni, még akkor is, ha az akkori nyelvtudásom távol volt még a felsőfokú nyelvvizsga kritériumaként szolgáló választékos beszédtől.