Új félév, új élet

Talán lassan három hónap is már, mikor utoljára "bejelentkeztem" Grazból, úgyhogy ideje volt már egy újabb híradásnak, pláne hogy időközben mennyi minden történt.

Az utóbbi időben a posztjaim némileg csökkentő tendenciát mutató megjelenésének az tudható be, hogy a könnyed indulás és a sok újdonság mostanra átváltott kemény egyetemi életbe, amely bár rendületlenül tele van újdonságokkal, mégis már nincs időm minden egyes mozzanatra egy cirkalmasabb posztot írni, így maradnak a nagy nekifutások, és az azzal járó egyszeri, de velős bejegyzések.
Ennek lelkületében ma írnék is egy kisebb beszámolót az utóbbi hetek történéseiről.

Januárban ott fejeztem be, hogy kezdődik a "vizsgaidőszak", ami a szó szoros értelmében ugyan nincs, de valami hasonló mégiscsak történik. Nos ennek pénteken majdnem a végére is értem, ami azért is érdekes, mert ugye időközben március van, ami nem csak az elnyúlt idő, hanem annak ténye miatt is érdekes, hogy közben három hete folyik a második félév. Ez otthon elképzelhetetlen lenne, hiszen egy komplett vizsgaidőszak áll a rendelkezésünkre, amely után a második félévet az első - sikeres - befejezése után kezdhetjük meg, annak fényében.
Itt azonban ilyen nincs. 14 hét egy Szemeszter, és ez itt pont. Ezen nem sok minden nyúlik túl, vagyis ha az első féléves tárgyakkal/vizsgákkal nem vagyunk kész a 14 hét alatt, (tehát mondjuk mindent 2 hét alatt lezavarni, elsőre), akkor a vizsgák további fordulói a második félév ideje alatt vannak. A köztes idő többé kevésbé stressz mentes szünet.
Igen ám, azonban azon kapni magunkat, hogy miközben a második félév pörög, lassan jönnek az első zh-k, nekünk még mindig az első féléves vizsgákkal, leadandókkal kell törődni, amelyekből sok olyan, hogy eleve akkor kerülünk hozzá első alkalommal, nos az egy nehéz helyzetet tud szülni.

Ez számomra az utóbbi hetekben erősen a BME hangulatát idézte, tekintve hogy a ~ heti 2 vizsga mellé heti 20-24 órában dolgoztam, valamint igyekeztem maradéktalanul részt venni az egyébként rendületlenül folyó órákon.

És mindezt miért, és hogyan is alakult, nos erről pillanatokon belül bővebben:

Történt ugyanis, hogy januárban, miután visszajöttem a karácsonyi szünetről, kezdett világossá válni, hogy azon bejáratott és imádott munkahelyemen, ahol anno nyaranta már sokszor dolgoztam, valami kialakulóban van a számomra. Erről korábban már írtam, hogy ez tervben volt már tavaly májusban is, azonban akkor különböző technikai okok miatt meghiúsult, így más után kellett nézzek.
Most azonban úgy tűnt, nagy lassan, de valóban beérik mindazon évek kemény munkája, amit itt eltöltöttem, és ami alapul szolgált egy tökéletes kezdésnek. Ugyanis úgy hozta a sors, hogy februárra, - amikor is az emlegetett okokból itt ún. szemeszterszünet van -, kaptam egy állást ezen régi egyetemi munkahelyemen.
Ez akkor még csak egy kis "feltankolás" címen futott, hogy szünet lévén, egy hónapig heti 20 órában tudjak némi pluszra szert tenni, azonban közben egyre világosabbá vált, hogy amellett, hogy szeretnének alkalmazni, szükség is lesz a munkámra februárt követően is.
Így történt, hogy március 1.-ével már egy új szerződés birtokában folytattam korábbi tevékenységeimet, amely különlegessége, hogy egy EU-s projekttel bíztak meg, amelynek keretein belül különböző könyveket kell megrendelésre digitalizáljak, melyekből egy szerverre való feltöltés után e-bookot generálunk a kliens számára. Ebben az az érdekes, hogy jelenleg én vagyok a Graz-i Karl Franzens Universität illetékes munkatársa, aki a projektet lokálisan kezeli, akit az EU közvetlenül finanszíroz, és akinek a munkája egy 22 könyvtárat (köztük a Széchenyi könyvtárat is) magában foglaló projekt részét képezi.
Állítólag még az ügyben érintett konferenciákra is én fogok járni az egyetem nevében.

Visszatérve a munkahelyre, a helyzet kivételesen tökéletes. Az állás ugyanis, ami márciussal megüresedett, és amire engem szeretnének felvenni, gyakorlatilag a korábbi munkám és ezen EU projekt közös futása lenne. Mindezt egy bombabiztos egy éves szerződésben, amely ugyan heti 20 órás munkát jelent, amely nem kis megerőltetés és felelősség, egy komoly fizetést és minden egyebet magával vonzana, beleértve a biztosítást (a gyermekeim számára is?! :-D ), nyugdíjat, stb.-t.
Mindez azonban még függ a levegőben, hiszen a helyzet némiképp tipikusan bürokratikus, jelzem előre. Szóval ahhoz, hogy itt egy tényleges állást kaphassak a meghirdetett helyre, szükséges, hogy már eleve az egyetem "belső" munkatársa legyek, tehát aktív munkaviszonynak kell fenn állnia. Ha ez megvan, pályázhatok ama bizonyos állásra, mit eleve nekem szántak, ami paralel futna ezzel az EU-s projekttel. Mivel a munkaviszonyom ezzel az EU-s projekt-tes szerződéssel fennáll, így 2 hete be is adtam a pályázatom a kiírt állásra, amely nagyjából ugyanezt a munkakört töltené be, egy valamivel magasabb fizetéssel.

Ugyanis erre a napokban jöttem rá, hogy igen, az itt kapott fizetésem már többé nem diák fizetés, hanem kezdő felnőtt fizetés, amelyben az érdekes, hogy a munka kitétele, mint "közepesen kvalifikált könyvtáros" van deklarálva, amit én ugyan elvben nem töltök ki, ám a korábbi munkatapasztalatom több, mint elég.

No lényeg a lényeg, én egészen meg voltam hatódva azon, hogy amikor az állást kiírták, elsőnek a rokonom küldte át e-mailben, hogy jelentkezzem be, ha kell, segít szívesen. Majd másnap bemenve a munkahelyemre, a főnököm, és két kolléganőm is jelezte, kiírták a pályázatot, szívesen segítenek jelentkezni. Én pedig ott álltam, hogy hát ennyien régen nem szurkoltak azért, hogy egy állást megkapjak, amit ráadásul megpályázni, igazán nem bonyolult. Végül kedélyesen közölte a főnököm, hogy kvázi mindegy, hogy hogy alakul, én mindenképpen fel leszek véve, vagy így csak az EU-s projektre, vagy a másikra.
Szóval azt hiszem elmondhatom, "a hihetetlen ismét valóra vált", s idővel valóban beért mindazon évek munkája, amit itt eltöltöttem, és amivel elértem, hogy megbecsült munkatársként, visszavárjanak.

A "régi-új" munkahelyem

Jelenleg egy saját irodám van, egyedileg kialakított munkarendben dolgozom, és mit ne mondjak, rettenetesen élvezem. Összehasonlításképpen a Sony-s melóhoz, két dolgot fűznék hozzá:
végig és bármikor le tudok ülni munka közben, valamint a napi 8 óra munka, nyolc órát jelent, ebédszünetestül.

Ahogy említettem, igen, az egyetlen egy bökkenője a helyzetnek, hogy bizony heti 20 órát dolgozom, amely egy valamire való műegyetem mellett igencsak nagy megerőltetést jelent. Időrendben ugyan adott, hogy a heti 20 óra beleférjen, ám a tanulással együtt már igencsak nagy koncentrációt igényel.
Nem beszélve arról a tendenciáról, miszerint "új félév, új élet", vagyis jelenleg, talán elsőre életemben, de majd minden előadásra és órára bejárok, amely mindennap 8-as kezdést jelent. Rájöttem ugyanis, hogy azért csak-csak mindig abból vannak a gondok, hogy valamely tárgynak az óráin otthon aludtam, mondván, azt ráér megtanulni füzetből... Aztán németül mégsem ugyanaz megtanulni 300 oldalt, mint magyarul, pláne ha a szavak fele olyan szakirányos, hogy a szótár tartalmát sem képezi.
Egyszóval márciustól dolgozom, nagyjából kétszer annyit, mint mindez idáig, ez hétfő-péntek 6-6 órát, szombatonként pedig 8-at jelent, ami a már megszokott hatnapos munkahetet erősíti.

És ezzel vissza is érnék mondandóm első mondataira, miszerint jelenleg zajlott az előző félév vizsgáinak a zöme számomra. Nos kérem, az utóbbi két hét volt azt hiszem ama valódi puding, melynek próbája az evés. Vagyis heti 2 vizsga (vagy zh), 20-24 óra munka, mellette full time egyetem. Úgy fest minden megvan, így aggodalomra semmi ok, ám azt állíthatom, utoljára a BME-n éreztem így magam, hogy napi 4-5 óra alvás, és csak a napok túlélése, játszás a 2-esre... De valahogy ennek is van egy csodálatos hangulata.
Pláne ha legalább mindezért annyit megtehetek, hogy reggeli helyett tovább aludjak, majd a Billa-ban vegyek egy hi-tech szendvicset.
Mert hát valljuk be, nem véletlenül mondtam igent erre a heti 20 órára. Pontosan amiatt, mert az előző félévben egészen január közepéig azzal küzdöttem, hogy kijöjjek pénzügyileg a szűkös minimumból, amely annyi stresszt okozott, pláne tartalék híján, hogy azt éreztem, bármit, de ezt soha többet!

Ezt főképp azoknak, akik szerint ingyen van az egyetem

Most ha úgy tetszik, szintet léptem, egy lépést előre a totális létbiztonság felé, amely bár emlékeztet a szocialista emberre, aki ha kussol és többet dolgozik, talán egy Trabantra is telik majd, mégis úgy érzem, ha mindezért megtehetem, hogy nem kell minden cent után rohangásszam, hogy van pénzem (nem, nem időm, pénzem) egy mozira, bulira, vagy csak hogy főzés helyett valamerre egyek a városban, már megérte.
Persze főzni változatlanul imádok és szoktam is, majd mindennap, de mégis, ha nincs a kényszer, valahogy jobban esik minden.

Karl-Franzens-Universität Graz